A Neptunuszon túl:

a Voyager II. alátámasztja a teremtést.

 

D. Russell Humphreys, Ph.D. –tól*.

 

A teremtés bizonyítása

            „Az előrejelzések értékesek,” írja egy prominens űrkutató a planetáris elméletekről. „Egy elmélet klasszikus tesztje”, mondja ő, „az előrejelző képessége. A sikeres előrejelzések olyannyira ritkák, hogy általában kényszerítő bizonyítékként tekintik egy alátámasztandó elmélet szempontjából.”¹ Ha ez így van, akkor a Voyager II. űrkutatása „kényszerítő bizonyítékot” biztosított a planetáris mágneses mezők eredetének teremtéselméleti elképzelése javára azzal, hogy megerősítette két előrejelzését. A teremtéstudományi elmélet következtetésének egyik alapvető elve az, hogy a planetáris mágneses mezőknek sokkal fiatalabbnak kell lenniük, mint az evolúcióelmélet által igényelt milliárd évek.

 

A planetáris mágneses mezők teremtése

            1984-ben, mikor még nem volt olyan űrjármű, mely elérte volna az Uránuszt és a Neptunuszt, publikáltam egy elméletet, melyben előre jeleztem ezen két bolygó mágneses mezejének erősségét a Creation Research Society Quarterly-ben, amely egy alaposan átnézett teremtéssel foglalkozó tudományos újság.² Hipotéziseim alapján a következő előrejelzéseket tettem:

(A) a teremtés nyersanyaga a víz volt (amit a II Péter 3:5-re alapoztam „föld, mely vízből és víz által állott elő”), és

(B) abban a pillanatban, amikor Isten megteremtette a vízmolekulákat, a hidrogénmag spinjei egy meghatározott irányba mutattak.³  A sok atommag gyenge mágneses mezeje összeadódott egy erős mágneses mezővé. A fizika rendes törvényei szerint, a magok spinjei pillanatok alatt elvesztették behangoltságukat, azonban az erős mágneses mező megőrizte önmagát azáltal, hogy a bolygó belsejében közlekedő elektromos áramlást okozott. Ugyanazon törvények által, az áramlások és mezők megőrizték önmagukat minimális veszteségek mellett, amint Isten gyorsan átalakította a vizet más anyagokká. Ezek után, az áramlások és mezők elkezdtek hanyatlani az elektromos ellenállásnak köszönhetően évezredeken át.⁴

Nem minden teremtéstudománnyal foglalkozó értett egyet azzal a hipotézisemmel, hogy az eredeti anyag a víz volt, de mindegyik egyetért azzal, hogy hogy ha egyszer egy mágneses mező létezett, az idővel hanyatlik.

  

  1. ábra: naprendszerben mért mágneses mezők.

 

           Az 1-es ábra egyenes vonala a maximális mágneses dipólus momentumot mutatja (a mágneses mezők forrásának erősség- mértéke) az egyes bolygókra vonatkozóan a teremtéskor, elméletem szerint.

A jelenkori mágneses momentumok a bolygók nagyságától és magjuk elektromos vezetőképességétől függ, valamint a naprendszer korától.⁵ A magokra vonatkozó elfogadott modelleket használva (melyek valójában találgatások) és 6000 éves korral számolva,⁶ megbecsültem jelen mágnese momentumát a Napnak, Holdnak, és az összes bolygónak, amelyekre vonatkozóan mágneses adataink voltak 1984-ben. Az adatok amelyekre jutottam jól egyeznek az 1-es ábrán látható szolid pontokkal.

1984-ben nem voltak mágneses adataink az Uránusz és Neptunusz bolygókról. A mágneses momentumokat durván 2 a 6 x 10²⁴ -hez amper -méter² -ként határozta meg mindkét bolygóra vonatkozóan. Ezen bolygók belsejére vonatkozó ismereteink bizonytalansága miatt, kiszélesítettem előrejelzésemet „a sorrendben a” 10²⁴ A m²-re, mely alatt azt értettem, hogy a mágneses momentumok 1 x 10²³ és 1 x 10²⁵ A m² között vannak. És a bolygóbelsők feltételezéseitől függetlenül, ha jelen mezeje bármelyik bolygónak meghaladta volna a maximumot (az 1-es ábrán lévő vonalat), elméletem megcáfoltatott volna. Nincsen határozott minimum megadva számításomban, azonban az olyan értékek, melyek több nagyságrenddel alacsonyabbak, mint az előre jelzett értékek, komoly kétségeket vetettek volna fel elméletemmel kapcsolatosan. Így feltettem, hogy a Voyager II. mérései jó tesztje lesz hipotézisemnek.

 

Voyager teszteli az elméletet

            Két évvel később, 1986. január 20-án, Voyager II. elhaladt az Uránusz mellett. Láthatóvá lett, hogy az Uránusznak 3.0 x 10²⁴ A m² mágneses momentuma van, bőven előrejelzésem határai között. Ezzel ellentétben, sok evolúció-hívő azt jelezte előre, hogy az Uránusznak sokkal kisebb mezeje lesz, vagy egyáltalán nem lesz.⁷ Ez az előrejelzés egyenesen nőtt ki „dinamó” elméleteikből, melyek feltételezik, hogy egy bolygó folyékony belseje olyan, mint egy elektromos generátor (dinamó), fenntartva örökre a mágneses mezőt. A generátor mechanizmust a hő hajtja a belsőben, mely megjelenítené magát a bolygó felszínén kiáramló jellegzetes hő formájában. Mindazonáltal, az asztronómikus mérések azt mutatták, hogy az Uránusznak nagyon kicsi kiáramló hője van. Ennélfogva, elméleteik alapján, az Uránusznak nem kellene hogy legyen erős mágneses tere. Mégis van neki!

 

            1989 augusztus 25-én, a Voyager II. elhaladt a Neptunusz mellett, és azt találta, hogy  1.5 x 10²⁴ A m² mágneses momentuma van, ismét előrejelzésem közepe körüli értéket. A Neptunusznak van egy jellegzetes hő kiáramlása, így a dinamó elmélet hívei azt várták, hogy olyan erős mezeje legyen, mint amilyent előre jeleztem. Így a Neptunuszra vonatkozó teremtéstudományi és evolucionista elméletek egyenlőképpen jól passzolnak, amennyiben a mező erősségét nézzük. Ámbár, a mágneses mező más aspektusai szempontjából, a Neptunusz a dinamó elmélet híveinek durva meglepetést tartogatott.

 

Meglepetés! Dőlések és kibillenések

            Az Uránusz forgástengelye a bolygóban közel helyezkedik el a nap körüli keringésének pályájához. Az Uránusz így egy olyan bolygó, mely „a maga oldalára dőlt.” Másrészt, a Neptunusz forgástengelye többé-kevésbé merőleges a bolygó orbitális tengelyére, mint a többi bolygó esetében. Azonban a Voyager felfedezte, hogy mind az Uránusznak, mint a Neptunusznak van két meglepő közös mágneses tulajdonsága. Először, mindegyik bolygó mágneses tengelye körülbelül 600-as megdöntöttséget mutat a forgástengelyhez képest, úgyhogy a mágneses sarkok közel vannak az egyenlítőhöz (2-es ábra). Másodszor, mindegyik bolygó mezejének forrása kibillent középtől számítva körülbelül egy bolygó rádiuszának egyharmadára.  

 

 2-es ábra. Az Uránusz és a Neptunusz mágnese mezeje.

 

            Sem a teremtéstudomány, sem a dinamó elmélet nem jelezte előre ezeket a tulajdonságokat. Azonban, sokkal nehezebb megmagyarázni a dőléseket és kibillenéseket a dinamó elmélettel, mint a teremtés elmélettel. A dinamó elmélet szerint, a mágneses és forgási tengelyek majdnem mindig szorosan összehangoltnak kellene hogy legyenek, kivéve egy nagyos kis időintervallumot, amikor a mező iránya megfordul. Így, amikor a Voyager elhaladt az Uránusz mellett, a „szakértők” magyarázkodtak, hogy a bolygó éppen azt a ritka tettét hajtja végre, amikor elveszti önuralmát mágneses mezeje felett. Azonban, a magyarázat nagyon valószínűtlenné vált, amikor a Neptunusz mágneses dőlését felfedezték. Egy megjegyzés szerint „Két furcsa mágneses mező túl sok.”⁸

Egy teremtéstudományi magyarázat magába foglalhatja a bolygó szilárd magjában lévő mező forrását, mely elmozdítható a bolygó hatalmas külső folyékony óceánján keresztül lesüllyedő hordalékanyaggal. Ilyen elmozdítás befolyásolhatja a bolygónak mind a mágneses, mind a forgás dőlését.⁹ A dinamó elméletek nem veheti figyelembe ezt a lehetőséget, mert posztulált mező-generáló mechanizmusuk nem működhet szilárd állapotban.

 

Az előrejelzések jelentősége

                Kulcsfontosságú követelményei elméletemnek egyenesen a Bibliából származnak, amint fentebb említettem. Ha a naprendszer sokkal idősebb, mint a Biblia által jelzett kora, az előrejelzések nem passzolnának a megfigyelésekkel. De az előrejelzések egyeznek a megfigyelésekkel, így alátámasztja a Bibliát és ennek lényegre törő teremtéstudományi értelmezését.

Ezzel ellentétben, a dinamó elmélet előrejelzései rosszul sikerültek a naprendszerben, nem csak az Uránusznál és Neptunusznál, hanem máshol, kiváltképpen a Merkúrnál, a Holdnál, és a Marsnál is.¹⁰ Egyik értékelő mondja, hogy meg kellene gondolni, hogy feladjuk a találgatásokat a planetáris mágneses mezőkkel kapcsolatosan, miután hibásnak bizonyult majdnem mindegyik bolygónál az naprendszerben….”¹¹

 

Hivatkozások

1. Dessler, A.J. “The Neptune challenge,” Geophysical Research Letters, 14 (September 1987), 889.

2. Humphreys, D.R. “The creation of planetary magnetic fields,” Creation Research Society Quarterly, 25 (December 1984), 140-149. Available from Creation Research Society, P.O. Box 14016, Terre Haute, Indiana 47803.

3. Humphreys, D.R. “The creation of the earth’s magnetic field,” Creation Research Society Quarterly, 20 (September 1983), 89-94.

4. Barnes, T.G. “Decay of the earth’s magnetic moment and the geochronological implications,” Creation Research Society Quarterly, 8 (June 1971), 24-29.

5. Smoluchowski, R. “The interiors of the giant planets-1983,” The Moon and Planets, 28 (1983), 137-154.

6. Niessen, R. “A biblical approach to dating the earth: a case for the use of Genesis 5 and 11 as an exact chronology,” Creation Research Society Quarterly, 19 (June 1982), 60-66. Uses the Masoretic (Hebrew) text and a “no-gap” chronology.

7. Dessler, A.J. “Does Uranus have a magnetic field?” Nature, 316 (16 January 1986), 174-175. Rossbacher, L. “Voyager II encounters Uranus,” Episodes, 9 (March 1986), 17-21.

8. Kerr, R.A. “The Neptune system in Voyager’s afterglow,” Science, 245 (29 September 1989), 1450-1451.

9. Humphreys, D.R. “Good news from Neptune: The Voyager II Magnetic Measurements,” Creation Research Society Quarterly (1990), in press.

10. Parker, E.N. “Magnetic fields in the cosmos,” Scientific American, 249 (August 1983), 44-54, see p. 52. Hood, L.L. “The enigma of lunar magnetism,” EOS, 62 (21 April 1981), 161-163. See also Reference 2.

11. Bagenal, F. “The emptiest magnetosphere,” Physics World, (October 1989), 18-19.

* Dr. Humphreys: ICR fizika docens és fizikus a Sandia National Laboratories, Albuquerque, New Mexico- ban. A laboratóriumok nem támogatták ezt a munkát, és se nem erősítették meg, se nem tagadták tudományos érvényességét.

Forrás:

http://www.icr.org/article/beyond-neptune-voyager-ii-supports-creation/

Fordította:

Farkas Levente, lp., KETIAM munkacsoport.