Szedmák András:

Mi az igazság? című könyv szerzőjének írása

 

A mutáció nem támasztja alá a biológiai evolúciót

 

Közismert tény, miszerint az általános evolúcióelmélet kritikai elemzését két nagy csoportba sorolhatjuk:

– Egyrészt a természettudományos megközelítés (biológia, kémia, fizika, földrajz stb.).

– Másrészt a teológiai, vallási, filozófiai megközelítés (függetlenül attól, ki milyen valláshoz tartozik).

Ezen belül – magától értetődően – a természettudományos megközelítésen belüli biológiai kritikai vizsgálatnak van kitüntetett szerepe. Ugyanis amennyiben az evolúcióelmélet biológiai szempontból megbukik, az egyéb tudományterületeken már nem fogja tudni tartani magát.

Nem vitatható, hogy az az evolúcióelmélet, mely mára, a XXI. század elejére már szinte minden tudományterületre betört, elsődlegesen, látszólag biológiai érveken nyugszik. Ezen belül is – gyakorlatilag mindent – a mutációra vezetnek vissza. Ebből fakad, hogy a mutáció vizsgálata a teremtéstudomány szempontjából nem maradhat el.

Az evolúció biológiai képtelenségének bemutatásához tehát különös jelentőséggel bír a mutáció kérdéskörének alaposabban elemzése. A mutációról már mindenki hallott, de részleteiben kevesen ismerik – különösen akkor, ha az adott érdeklődő nem kifejezetten biológiával foglalkozó személy.

Rögtön az elején meg kell állapítanunk, hogy a mutációból más következtetések vonhatók le, mint azt az evolúcióval átszőtt tankönyvek tanítják. Itt ugyanazzal állunk szemben, mint sok más – egyébként önmagában helyes – biológiai megállapítással és meghatározással: vagyis az adott fogalom úgy kerül leírásra a szakkönyvekben, hogy az megfeleljen az evolúciónak. Nagyon pici, a valóságtól eltérő értelmezés, ami szinte fel sem tűnik, és máris megvan a megtévesztő eredmény.

A mutáció az egyed génkészletében bekövetkező véletlenszerű, tartós változás; azaz egy sejt vagy vírus genetikai anyaga (DNS) nukleotid bázissorrendjének vagy számának öröklődő megváltozása, mely nem rekombináció (pl: crossing over, homológ kromoszómák véletlenszerű szétválása, az ivarsejtek véletlenszerű találkozása).

Két nagy csoportja:

– a kifejezett génmutáció,

– valamint a kromoszóma mutáció.

A génmutáció tovább osztható:

– báziscserében és

– bázisszám változásban realizálódó formákra.

A természetes körülmények között – azaz nem indukált – mutációk kiváltói leginkább a vírusok, a vegyszerek, transzpozonok (helyzetváltoztató gének), a radioktív sugarzás, továbbá a meiózis vagy DNS-replikáció során fellépő hibázás lehetősége.

Ezek a hatások különböző típusú változásokat idéznek elő a DNS-szekvenciában,

– melyeknek egyébként vagy nincsen konkrét hatása

– vagy megváltoztatják a génterméket,

– és léteznek olyan változások is, melyek meggátolják az adott gén működését,

– ismét mások letálisak (halálosak).

Az evolúcióelmélet szerint sem vitatott tudományos tény, hogy a génmutációk több, mint 90 %-a ártalmas, a maradék döntő része pedig semleges és nagyon kis arányban kedvezőnek tekinthető. Ezt nemcsak megfigyelések, hanem növényeken, rovarokon és rágcsálókon végzett kísérletek is alátámasztják. Ennek az esetleges kedvezőnek tartott változásnak azonban – mint alább látni fogjuk – semmi köze az evolúcióhoz.

Mutáció esetén az adott szervezet szempontjából eredetileg mindig hibáról, hibás információról, szakadásról, gén helyzetváltozásról, vagy génkárosodásról van szó. Egyértelműen negatív jellegű a változás! Mutáció során a DNS „értelmezhető” része lecsökken. Ugyanis optimális esetben a DNS-nek hibátlanul kellene megmaradni illetve másolódnia. A hibák a következő megkettőződésnél továbbadódnak, hacsak nem következik be közben az ellentétes mutáció vagy életbe nem lép a szervezet javító mechanizmusa. (A legtöbb mutáció spontán jön létre, de a már fentebb említett mutagén szerek elősegíthetik kialakulásukat.)

A mutáció az egyedben váratlanul bukkan fel: hirtelen alakul ki, a szervezet nem készül rá, ezért nem irányított, vagyis az élőlény szervezete hibaként érzékeli még akkor is, ha nem káros a hatása, és ezért a szervezet a javító mechanizmus útján a kijavításra törekszik.

Mivel a mutációk hatása nem jelezhető előre, ezért teljes képtelenség, hogy a természetes kiválasztódás, vagy más természetes folyamat előre megtervezetten ezt „használná” fel minőségileg összetettebb, alkalmazkodó képesebb és új szervekkel gazdagított élőlények kialakítására.

Megfigyeléseink alapján kimutatható, hogy minden százmillió nukleotidból egy rossz helyre épül be. Ez az emberi DNS-állomány (kb. 3 milliárd nukleotid) megkettőződésekor átlag 30 hiba előfordulását jelentheti.

Kromoszómamutáció egy másik kérdés.

A kromoszóma két kromatidát tartalmazó, a sejtosztódáskor a kromatinállományból kialakuló makromolekula, mely DNS-ből és hozzá kapcsolódó hiszton-fehérjékből áll.

A kromoszómák száma és szerkezete fajra jellemző tulajdonság. Egy fajon belül az ettől való eltérést kromoszóma mutációnak nevezzük. A kromoszóma mutációknak több típusa különböztethető meg. A kromoszóma átrendeződések a kromoszómák szerkezetét érintik. Ilyenek például a kromoszómán belüli duplikációk és deléciók. Ha a fajra jellemző kromoszómaszámban történik változás, akkor kromoszómaszám változással járó mutációkról beszélünk. Az aneuploidia esetén az adott egyed a fajra jellemző kromoszómakészlettől eltérő számú – kevesebb vagy több – kromoszómával rendelkezik. Poliploidia esetén teljes kromoszóma készlet megtöbbszöröződése figyelhető meg.

Ezek a mutációk szembetűnő változásokat okoznak, és legtöbbször szaporodásra képtelené teszik az egyedet, súlyos betegséget vagy az egyed pusztulását okozzák.

A neodarwinizmus művelői az evolúciót előbbre vivő előnyös mutáció létezését próbálták bebizonyítani rendkívül sok kísérlettel, azonban ennek kézzel fogható eredménye nem lett.

Ennek ellenére a mai napig is szerepel az evolúciós könyvekben. Eddig olyan mutációt, mely egyértelműen hasznos az evolúció szempontjából, nem lehetett kimutatni. Összekeverik azokat a mutációkat, amely az egyed vagy környezete számára valamilyen előnyt jelent azzal, ami előre vinné az adott fajt a fejlődésben.

Ráadásul tudnunk kell, hogy egyes tulajdonság megerősödése azzal jár általában, hogy egy másik jellemző gyengül, vagy elveszik. Például a kifejlesztett narancssárga karfiol vitamintartalma jóval magasabb a hagyományos fehérnél. Ez előny abból szempontból, hogy aki elfogyasztja, több A-vitaminhoz jut. De nem jelent semmilyen új, fejlettebb élőlényt generáló tulajdonságot (a karfiolnak semmivel sem lett jobb), nem eredményez minőségileg más élőlényt – csupán egyes környezeti hatásokra érzékenyebb lesz a növény.

Ellenben megszámlálhatatlan olyan súlyos betegség van, mely mutáció következménye. Íme az ismertebbek:

– Down-kór (értelmi fogyatékosság és testi rendellenesség);

– hemofília (vérzékenység);

– cisztikus fibrózis, fenilketonúria (anyagcsere-probléma);

– színtévesztés;

– nyílt gerinc;

– spinális izomatrófia (izomsorvadás);

– Angelman-kór (idegrendszeri károsodás);

– Tay-Sachs-kór (zsíranyagcsere zavara);

– sarlósejtes vérszegénység és sok egyéb.

Vannak részleges genetikai okokra visszavezethető betegségek is, melyben a genetikai probléma csupán nagyobb kockázatot jelent egyes betegségek kialakulására. Ilyen például az Alzheimer-kór, a stroke, a hasadásos elmezavar, a mániás depresszió, az asztma, a cukorbetegség, és az epilepszia.

Az emberben feltárt, génmutációra visszavezethető rendellenességek száma mára már több ezerre tehető, melyek listája az orvostudomány fejlődésével egyre gyarapszik.

A mutációk káros hatásainak kiküszöbölésére a szervezetben DNS-javító mechanizmusok alakultak ki. A DNS-károsodás mértéke igen nagy lehet, ezért a szervezet javító mechanizmusának jól kell működnie, hogy kiküszöbölje a káros hatásokat.

A DNS-javítás (DNA repair) a sejtekben állandóan zajló folyamat. Mivel megvédi a genomot a károsodástól és a veszélyes mutációktól, ezért elengedhetetlen a túléléshez. Az élő sejtekben a „normális” (természetes) folyamatok és külső környezeti tényezők egyaránt okozhatnak DNS-károsodást, aminek következtében naponta mintegy több százezer egyedi molekuláris lézió alakul ki egy-egy sejtben. (A lézió egy anatómiai struktúra vagy fiziológiai funkció sérülése vagy hibás működése.)

Ezek a léziók roncsolják a DNS molekula szerkezetét, ezáltal nagyon súlyos elváltozást okozhatnak a génekben a kódolt információk olvasásában. A DNS-javításnak tehát állandóan működnie kell, hogy a DNS szerkezetében keletkező károkat gyorsan rendbe lehessen hozni.

Ahogy azonban a sejtek öregszenek, a DNS-javítás sebessége és hatékonysága csökken egészen addig, amíg végül már nem tud lépést tartani a DNS folyamatos károsodásával. Ezután a sejt sorsa három irányban mehet tovább:

– visszafordíthatatlan nyugvó állapotba kerül, melyet öregedésnek nevezünk,

– a sejt elpusztul, vagy

– rák alakul ki, azaz karcinogenezis megy végbe.

A szervezet legtöbb sejtje először megöregszik, majd amikor a DNS már javíthatatlanul károsodott, bekövetkezik a sejthalál. Ebben az esetben a sejthalál (apoptózis) kívánatos, mert megelőzi a sejt karcinogénné válását, ami veszélyes lenne az egész élőlényre nézve.

Ebből adódóan leszögezhetjük, hogy a sejt DNS-javító képességének létfontosságú szerepe van a genom integritásának megőrzésében, ami pedig a sejt és a szervezet normális működéséhez szükséges. Sok gén, amelyről régóta tudjuk, hogy befolyásolja a várható élettartamot, a DNS javításában és megóvásában játszik szerepet.

 A mutációról írt bevezetésben rögzítettük, hogy mik váltják ki a genom – szervezet által nem kívánt – megváltozását. A DNS károsodását kiváltó ok szempontjából két nagy csoportra oszthatjuk:

– endogén károsodás, legtöbbször a normális anyagcsere melléktermékeiből származó reaktív oxigéngyökök támadása esetén;

– exogén károsodás, amelyet a következő külső hatások okozhatnak: a Nap ultraibolya [UV 200-300 nm] sugárzása; más frekvenciájú sugárzások, többek között a röntgen-sugárzás és a gamma-sugárzás; hidrolízis vagy hőbomlás; bizonyos növényi toxinok; szintetikus mutagén vegyszerek, például a cigarettafüstben található szénhidrogének; rák elleni kemoterápia és sugárterápia.

Fentebb említettük, a sejtek „normális” esetben nem tűrik, hogy a DNS megváltozása veszélyeztesse a genomban található alapvető információk integritását és elérhetőségét. A DNS kettős hélix szerkezetét ért károsodás típusától függően sokféle javítási stratégia alakult ki az elveszett információ visszaállítására. A DNS károsodása megváltoztathatja a hélix térbeli konfigurációját, amit a sejt érzékel.

A visszaállítás egyik esete, mikor a sejtek a DNS módosítatlan kiegészítő szálát vagy a testvér kromoszómáját használják mintaként. Amint a sejt azonosította a károsodás helyét, specifikus DNS-javító molekulák jelennek meg, amelyek rákötődnek a károsodott helyre vagy annak a közelébe. Ez más molekulák kötődését váltja ki, és így létrejön egy olyan komplex, amely lehetővé teszi, hogy végbemenjen a javítás. forrás:  http://hu.wikipedia.org/wiki/DNS-jav%C3%ADt%C3A1s 2015.06.02-i állapot.

A DNS javítás részletekbe menően igen bonyolult folyamat. Többféle mechanizmus létezik az örökítő anyag épségének biztosítására, azaz a mutációk kivédésére, és a keletkezett hibák kijavítására. A hibajavítási mechanizmusokat aszerint csoportosítják, hogy a mutációt okozó kémiai reakciót fordítja-e meg (ez a direkt repair) vagy  a hibás bázisokat  vágja-e ki, s helyettesíti jóval (ez az ún. excíziós, azaz kivágásos repair.)

Ebből az egészből számunkra csak az a lényeges, hogy a javító mechanizmusok rendkívüli összetettsége és tervezettsége arra utal, hogy nem a véletlen művei. Önmagában az a tény is elgondolkodásra ad okot, hogy egyáltalán létezik javító mechanizmus. Ugyanis az élő szervezetek ma gyakorlatilag rövid időn belül elpusztulnának, ha nem működne a DNS repair, és azt eredményezné ennek a folyamatnak a hiánya, hogy a földi élet eltűnne.

A DNS javítás egyik esete a bázis excíziós repair, melynek során az egyetlen hibásan beépült bázis kivágódik, majd a rést a DNS polimeráz a megfelelő, immár jó bázissal betölti az ép komplementer szálat használva templátként. Ez egyszerűen csoda. És ez vagy ehhez hasonló folyamat az élőlényben ezrével történik meg naponta. Ezt vajon egy értelem nélküli képzelt folyamat, vagy a Teremtő hozta létre? A véletlen nem abban az irányban hatna, hogy kijavítódjanak a hibák! Épp a véletlen az, amely a hibákat okozza. A véletlen csak rombol és pusztít, az Isten által megalkotott javító mechanizmus pedig épít és gyógyít.

 

És ehhez még hozzáfűzzük a következőt is: a javító folyamatok leginkább a DNS replikáció előtt következnek be, ezzel biztosítva, hogy lehetőleg csak hibátlan DNS molekula kettőződjön meg. A sejtek azonban többszörös biztosítással működnek, így esetleges hiba esetén még két további, replikáció utáni javító mechanizmus állhat rendelkezésre.

Ha mindezek ellenére nem sikerül a DNS javítás, akkor a mutáció veszélyei reális valósággá lesznek: az egyed elpusztul, nyomorék, torzszülött vagy beteg lesz. Soha nem jobb, fejlettebb élőlény! Mivel a DNS igen bonyolult molekula, benne a legkisebb változás is súlyos következményekkel jár.

 

A mutáció lehet olyannyira súlyos és annyira ártalmas az egyedre nézve, hogy a mutációt kijavító mechanizmusok csak részleges javítási eredményt hoznak. Ez nem a DNS repair hibája, hanem a nagymértékű mutációé: a részleges javítás is káros eredményt okozhat, pl. túlérzékenységet, szellemi vagy testi visszamaradottságot, korai öregedést, leukémiát, vérszegénységet és sok egyebet.

Feltehetően többen ismerik az ugrásszerű evolúció elméletét. A paleontológia területén feltárt – egész pontosan: fel nem tárt – átmeneti formák hiánya miatt ezen elmélet képviselői gyorsan fellépő, nagymértékű mutációt feltételeznek az élőlényben, mely képes tovább öröklődni. Erre persze példa nincs, teljesen az emberi képzelet szüleménye. Itt kell megjegyeznünk, hogy abban a nem várt esetben, ha ilyen nagymértékű mutáció – minden valószínűsége ellenére – mégis bekövetkezne, a DNS repair megpróbálná kijavítani. Ha sikerülne, akkor maradna az eredeti egyed, nem lenne változás; amennyiben nem történik eredményes javítás, akkor az egyed elpusztulna, és nem valami fejlettebb valami bújna elő az anyja méhéből.

Sok olyan esetről hallunk, hogy vetélés, meg halva születés; legtöbbször nem is érzékelhető a magzat pusztulása még az anya számára sem a megtermékenyülést követő korai halál miatt – ezek zöme kóros, kijavíthatatlan mutációk eredménye. Ez lenne az evolúció útja? Aligha!

Rengeteg egészségügyi adat szolgál arra, hogy a halál és a betegségek összefüggenek a DNS károsodásával. Orvosilag bizonyított tudományos tény, hogy ha megnöveljük néhány DNS-javító enzim aktivitását, akkor a betegségek kialakulása és az öregedés lelassulhat. Ennek eredményeként fejleszthetjük az emberi beavatkozásokat, ami sok egészséges és betegségmentes évvel gazdagíthatja az öregedő népességet. Azonban nem minden DNS-javító enzim tesz jót, ha túl sok termelődik belőle, de ez már orvosi kérdés.

Ennek az evolúció szempontjából az a jelentősége, hogy most már genetikai szinten is láthatjuk: a mutációt a szervezet káros hatásként érzékeli, melyet megpróbál kijavítani. Ha sikerül, minden rendben: ha nem, a szervezet nagy bajba kerülhet.

—————————————

A rákkezelés és a génterápia során fontos szerepet kaphatnak az olyan mesterséges eljárások is, amelyek legyőzik a sejt DNS-javító képességét, és sejthalált idéznek elő. Ugyanis a sejthalál orvosilag történő előidézése sokszor egy kívánatos esemény, mert jobb az egész szervezetnek, ha egy beteg sejt elpusztul, mintsem az egész szervezetet veszélybe sodorja. Ezt a gyógyítási eljárást a genetikai betegségek, így a rák kezelésére is eredménnyel lehet alkalmazni.

 E sejthalál azonban nem kizárólag egy művi eljárás, hanem minden többsejtű szervezetben egy természetes folyamat. A feleslegessé váló sejtek elpusztulása egy meghatározott rend szerint történik normális esetben. Ezt nevezzük programozott sejthalálnak (apoptózis). A génekben sok egyéb információn túl a halál programja is megtalálható, amely segítségével képes elpusztítani a szervezet számára veszélyessé vált, vagy felesleges sejteket.

A sejthalál az egyedfejlődés alatt változó mértékű, de mindig jelen van. Az embrionális szakasztól a földi élet végéig. Az egyes szervek kialakítása, az embrionális és az egyedfejlődés, a növekedés, a szervek méretének szinten tartása és a betegségekkel szembeni védelem – mind, mind megköveteli az apoptózis jelenlétét. Isten csodálatos alkotását fedezhetjük fel a programozott sejthalálban, ami egy pozitív jelenség:

A Szent István Egyetem genetika tankönyvében (Heszky – Galli: A genetika alapjai) szépen megfogalmazásra került erre egy szemléletes példa. Eszerint a felnőtt szervek méretének állandó szinten tartásához is nélkülözhetetlen a programozott sejthalál. Ha a máj egy darabját eltávolítják, akkor intenzív sejtosztódás zajlik, mindaddig, amíg az eredeti méret visszaáll. És fordítva, ha pl. egy drog hatására abnormális módon megnagyobbodik a máj az indukált sejtosztódás hatására, akkor a drog megvonását követően a feleslegben lévő sejtek apoptózissal elpusztulnak, így ismét visszaalakul az eredeti méret. Tehát a máj mérete mindkét oldalról (sejtosztódás, sejtpusztulás) szabályozott.

 

Az apoptózis tulajdonképpen a szervezet által indukált sejt-öngyilkosság a „közjó” érdekében. Az adott sejt a saját zsugorodásán, a DNS-láncának földarabolódásán, a plazmamembrán átalakulásán keresztül úgy semmisül meg, hogy a szomszédos sejtek bekebelezik és így a szervezetre semmilyen káros hatást nem tud kifejteni: sőt a makromolekulái újra hasznosíthatók lesznek.

 

(Megjegyezzük, hogy ennek a folyamatnak semmi köze a kóros sejtpusztuláshoz, mely egy patológiás folyamat és legtöbbször gyulladáshoz vezet.)

 

Az emberiség a programozott sejthalál gyógyításban használható előnyeit nemrégiben fedezte fel, és a kidolgozása jelenleg is folyamatban van. Ha maradunk a rák kezelésénél: a hagyományos terápiák (sebészeti beavatkozások, kemoterápia, sugárkezelés) a korai stádiumban eredményesek lehetnek, de áttéteket, további káros mutációkat, rezisztens daganatos sejtek kialakulását is eredményezhetik. Ezért fontos feladat az egész orvostudomány számára, hogy tudatosítsa mindenkivel, mennyire fontos a rákot kiváltó mutációk esélyének csökkentése. Ezen túl olyan eljárások kidolgozása is szükséges, melyek meggátolják a protoonkogén gének mutációval történő onkogénné válását, valamint a tumorszupresszor gének inaktiválódását. 

 

Az evolúció szempontjából mindezeknek a részletesebb bemutatása azért volt kiemelten fontos, hogy az olvasóinkkal érzékeltessük, mennyire káros a mutáció, mennyire nem okoz előnyt a szervezet számára; ezek helyett súlyos és életveszélyes betegségek kialakulásához, vagy a szervezet pusztulásához vezetnek.

 

Ebből azt a végleges következtetést szűrhetjük le, hogy a mutációnak és a génváltozatokon alapuló feltételezett evolúciónak semmi köze nincs egymáshoz.

 

A mutáció alapos ismerete megerősíti azt az állítást, hogy az evolúció egy nagy-nagy mese.

 

—————————————

 

Ha egy olyan műszerhez hasonlítjuk az élőlényt, amelyben nagyon sok összetevő van a kellő helyen, akkor a következő módon kell elképzelni a sejt DNS állományában bekövetkező véletlen mutációt: a műszer (pl. számítógép, telefon, óra) akkor működik megfelelően, ha az alkatrészei a megfelelő helyen vannak. Ha földhöz vágunk egy számítógépet, akkor az alkatrészei eltörnek a belsejében (ez felel meg a hibás génnek a szervezetben). Ki gondolja komolyan, hogy egy ilyen földhöz vágás eredményeként jobb számítógép keletkezik? Aki elhiszi, az evolúció híve.

 Először is arra kell ismételten ráirányítani az olvasóink figyelmét, hogy természetes környezetben a mutációk gyakran fordulnak elő. Miután a baktériumok sok nemzedékében tanulmányozták a mutációkat, azt találták, hogy ennek ellenére nem történtek lényeges változások. Minthogy a baktériumok százezerszer gyorsabban szaporodnak, mint a gerincesek általában, a tapasztaltak több millió év alatt zajlanának le az emlősöknél. A mutációk hatására a kiinduló szervezetből lett kisebb baktérium, nagyobb baktérium, gyorsan elpusztuló és sokáig élő baktérium, ellenálló és környezeti hatásokat el nem viselő baktérium, gyorsan vagy lassan szaporodó baktérium, és így tovább: de minden esetben, kivétel nélkül, még a mesterséges beavatkozások és egyéb hatások ellenére is baktérium maradt.

 

Hasonlóképp a rovarkísérletek sem eredményeztek mást, mint torzszülötteket, élet- vagy szaporodásra képtelen szörnyetegeket, illetve abnormális horrorfigurákat. Ezek lennének az evolúció bizonyítékai?! Mert mással az evolucionisták nem tudnak szolgálni, még a mesterséges génsebészet eszközeivel sem.

 

Az evolúciót elfogadó genetikusok a földi élet dialektikáját emlegetik, amikor a DNS stabilitását és megváltozását egy egymás mellet létező, hasznos természetes folyamatnak tekintik. Holott minden egyes élőlény számára az a kívánatos, hogy a DNS állománya változatlan maradjon. Ennek érdekében különféle mechanizmusok vannak, melyekről az előző fejezetben beszéltünk már. A variabilitást jelentő új tulajdonságok és minőségileg fejlettebb szervezet mutációval vagy rekombinációval történő kialakulása azonban csak képzelgés, mert sem megfigyelés, sem a leletanyag nem támasztja alá. A meglévő genetikai információ még újrakombinálódás esetén sem hoz létre az evolúció által megkívánt, új rendszertani családot vagy rendet, hanem a genetikai variabilitást növeli a fajon belül: azaz az egyes fajhoz tartozó élőlények közül mind másként néz ki (ez az embernél igen jó látható), de nem válik új fajjá.

 

A különféle géntechnológiai eljárások irányított génmutációt és rekombinációt képesek előidézni, ami – mesterséges lévén – magától értetődően a természetben nem fordulhat elő. De még ezzel a módszerrel sem sikerült semmi olyat produkálni, ami az evolúció által megkövetelt minőségi változás leghalványabb képét idézné.

 

A mutációk tehát nem eredményeznek erősebb és jobb géneket, amelyek előrevinnék az evolúciót. Mivel gyakorlatilag az összes természetes mutáció káros, vagy hatás nélküli, ezért vagy változatlanul hagyja, vagy gyengíti, vagy elpusztítja az élő szervezetet.

A genetikai mutációt a gépelési hibához is lehet hasonlítani; a gépelési hibák ritkán javítják egy írott üzenet minőségét: ha túl sok van belőlük, értelmezhetetlenné teszik a szöveget.

 

Az evolúció szerint a faj javulását eredményező kedvező mutációk a génállományban lévő információ jelentős növekedését okozzák. De ilyen növekedést sohasem figyeltek meg. Épp ellenkezőleg: az a mutáció is, ami nem pusztítja el, vagy nem teszi beteggé a szervezetet, legtöbbször információveszteséggel jár, mert egy vagy több gén működésképtelen lesz. A neodarwinisták azt akarják elhitetni a közönséggel, hogy a nagy evolúciós változásokat jelentéktelen események sorozata idézi elő akkor, ha elég sok van belőlük. Ezek az események viszont mind információveszteséggel járnak, ezért nem lehetnek az evolúció apró lépései, akárhány mutáció történik is. Az információ elvesztése és csökkenése épp az evolúció ellen hat.

 

Az, hogy nem sikerült megfigyelni egyetlen természetes mutációt sem, amely növelné az információt: erős bizonyíték az evolúció ellen.

 

Egyébként még fel kell hívnunk egy érdekességre a figyelmet alapgondolatunkkal kapcsolatban: a mutációk közül igazán csak azok lényegesek az evolúció szempontjából, melyek az ivarsejtekben történnek. Az állatok jelentős részében ugyanis az egyedfejlődés igen korai szakaszában elválnak azok a sejtek, melyekből majd az ivarsejtek lesznek (ezt nevezzük csírapályának vagy csíravonalnak), míg a test összes többi sejtjét a többi alakítja ki (ez a szóma). A következő generációba csak olyan mutációk juthatnak tovább, melyek a csírapályán történnek, a szomatikus mutációk a következő generációt nem érintik. Ezeket – a csírapályákon bekövetkező génváltozásokat – nevezzük a fentebb már említett kromoszóma mutációknak, melyek az orvostudomány és a génkutatás szerint is nagyon sokféle hatással járnak és sosem kedvezőek.

 

Tehát maga az evolúció által áthatott mai modern biológia is vallja, más megközelítésből, hogy a csírapályán történő mutáció sosem kedvező (lásd a fenti betegségek nagy részét). Akkor hogyan eredményezhetne bármiféle evolúciót? Sehogy.

 

És itt tehetjük hozzá azt, hogy abban az egyébként nem létező esetben, ha a szomatikus mutáció valamilyen, ez egyed számára kedvező tulajdonságot alakít ki, az evolúció szempontjából abszolút érdektelen, mert nem örökíthető tovább. Azaz: hiába nőne szárnya egy elefántnak vagy egy embernek az élete során, és hiába röpködné be a Földet, az utóda ezt már nem tudná megtenni, mert ez egy szerzett, nem örökíthető tulajdonság lenne.

 

A fentebb leírt fejtegetésekből adódik, hogy olyan kedvező mutációs változást, mely bármiféle evolúciós folyamatot indítana el, vagy eredményezne, nem figyeltek meg, ezért tudománytalan az erre történő hivatkozás.

 

Összefoglalva tehát a mutációval kapcsolatos állításainkat, elmondhatjuk, hogy a mutáció még irányítottan sem támogatja az evolúciót, mert mindig káros a szerezet szaporító sejtjeiben vagy a csíravonalon fellépő génváltozás, és ezt a szervezet maga megpróbálja kijavítani a DNS-javító mechanizmus segítségével. A szervezet sejtje érzékeli a problémát és reagál rá: a sejtet céltudatosan úgy alkották meg, hogy a mutációt károsodásként érzékelje, és megtegyen mindent annak érdekében, hogy a hiba kijavítódjék. Ez pedig határozottan egy Teremtőre utal.

 

További információk a mutációról:

A prezentációk oldalon Prof. Tóth Tibor: 8. Neodarwinizmus ppt-je.

Roth: Mutáció

Teremtés vagy evolúció honlapon, „Kifogások a véletlen kialakulás feltételezéssel szemben” gomb alatt: Mutáció – az evolúcióelmélet naiv „magyarázata” címszó alatt.

Szük Bendegúz: Mennyire előnyös „az előnyös mutáció”?

Szedmák András: Mi az igazság? Az evolúció, mint biológiai képtelenség. Agapé Kiadó