Peth: Vakhit
Howard Peth: Vakhit 1990.
A fejlődéselmélet leleplezése.1
Keresztény Advent Kiadó 1995.
7-15. o.
Tudományos-e a fejlődéstan?
Milyen határozott jellegzetességet kell kimutatni valamely elméletnek, hogy tudományosnak tekinthessük?
G. G. Simpson, a Harvard Egyetem tanára s talán a fejlődéstan legnevesebb írója kijelentette, hogy „a tudomány benső törvénye az, hogy bármely állítás, melyet nem lehet megfigyelt tényekkel alátámasztani, nem tudomány.”
Az oxfordi angol szótár így határozza meg a tudományt:
„Olyan tudományág, mely a bebizonyosodott igazságok összefüggő tömegével foglalkozik, vagy pedig megfigyelt tényeket foglal rendszerbe.”
Figyeljünk fel rá, hogy a tudomány „bebizonyosodott… megfigyelt tények” tömegével foglalkozik,
- melyek műhelyeiben végzett kísérletek eredményei,
- vagy amiket a természet valóságos világában megfigyelésekkel szerez.
A fejlődéstant viszont nem lehet tudományos műhelyekben vagy vegykonyhában (kémiai, stb. laboratóriumokban) sem pedig a természetben megfigyelni, mert [saját bevallásuk szerint is] állítólagos gépezete olyan lassan működik, hogy évmilliókra van szüksége kimutatható eredményekhez.
D. Kitts el is ismerte ezt a Fejlődéstan című folyóiratban:
„A fejlődést, legalábbis olyan értelemben, ahogy Darwin szól róla, lehetetlenség egyetlen megfigyelő élettartama alatt észlelni.”
Valójában az eredet egész kérdése, akár teremtésről, akár fejlődésről van szó, a természettudomány határán kívülre esik, hiszen nem lehet természettudományos megfigyelés, sem pedig elemzés tárgya.
Mind a teremtés, mind a fejlődés hívei megegyeznek abban, hogy a Földünk és a Földünkön létező élet eredetének nem volt emberi megfigyelője, úgyhogy a természettudományos megfigyelés eleve kizárt dolog az eredetek bármely fontolóra vételénél.
Valamely tudományos elmélet másik korlátoltsága a falszifikáció/cáfolhatóság.
Elképzelhetőnek kell lennie olyan kísérletnek, melynek a csődje megcáfolná az elméletet.
…
F. Ayala, a Rockefeller Egyetem tanára írja:
„Olyan föltételezés vagy elmélet, melyet lehetetlenség legalább elvben, gyakorlati megfigyelésekkel és kísérletekkel megcáfolni, az nem tartozik a tudomány birodalmába.” A fejlődéstan hívei mégis a világon mindent elméletük bizonyítékaként tekintenek!
P. Medawar, az Oxfordi Egyetem Nobel-díjas vezető élettan tudósa beismeri:
„Túlságosan nehéz elképzelnünk, vagy magunk elé gondolnunk olyan fejlődéstani esetet, amely az újdarwinizmus alapján magyarázható lenne.”
K. Popper, az ésszerűség és tudományos módszer előadója a londoni Közgazdasági Egyetemen, aki a tudományos módszerek szakértője írja:
„Az az elmélet, melyet nem lehet semmilyen elképzelhető eseménnyel megcáfolni, az nem tudományos. A megcáfolhatatlanság nem erény, hanem bűn.”
Ezért mondják őszintén P. Ehrilich és L. C. Brich, aki a Stanford Egyetem tanára, hogy:
„… fejlődéselméletünk a gyakorlati tudományon kívülre esik. Senki se tud olyan módszert kigondolni, mellyel ezt az elméletet meg lehetne próbálni, be lehetne bizonyítani. Olyan elgondolások nyertek széleskörű hitelt, melyek teljesen alaptalanok, vagy melyeket végletekig leegyszerűsített vegykonyhai kísérleten alapulnak. Ezek merev fejlődéstani dogma részévé váltak, melyet legtöbbünk mint műveltségünk részét fogadta el”.
Csakhogy! A dogma vallástani, nem pedig természettudományos kifejezés.
S valóban, e fejlődéstanos gondolkodás jelentős része inkább a vallás vagy bölcselet, mintsem a tudomány területéhez tartozik. A fejlődésben való hit nyilvánvalóan roppant mennyiségű feltételezésbe vetett hitet követel meg.
(A feltételezés hasznos és helyénvaló munkaeszköz, de csak akkor, ha egyetlen pillanatra se feledjük azt, hogy föltételezés csupán).
Némelyik fejlődéstanos nyíltan elismeri, hogy hitre van szükség, hogy áthidalja a bizonyítékban és bizonyításban tátongó űröket, hézagokat. Például Dr. L. T. More, s Cincinatti Egyetem elöljárója, aki tántoríthatatlan fejlődéstanhívő, Princeton Egyetemen tartott előadás sorozatot, melyet később könyvalakban is kiadott. A fejlődéstan dogmája címen, s ahol ezt írja:
„Minél többet kutatja valaki az őselméletet, annál bizonyosabbá válik, hogy a fejlődéstan kizárólag hiten alapul, pontosan olyan fajta hiten, amelyre ott van szükség, ha a vallás mély titkaival kerülünk szembe.”
Már korábban Dr. More következtetésére jutott el T. H. Huxley is, aki őszintén leírta:
„A bizonyíték elismert hiánya mellett is azt mondani, hogy hisszük, hogy a jelenlegi életformák hogyan jöttek létre, az a hit szónak rossz helyen való alkalmazása. …Nincs jogom másnak nevezni véleményemet, mint a világnézeti hit lépésének.”
Ne feledjük, hogy T. H. Huxley volt az az ember, akit súlyosabb felelősség terhel a fejlődéstan elfogadásáért, mint magát Darwint. Darwin elég szégyenlős férfi volt, akinek nem volt sem idege, sem kedve, hogy a vitázás előterében álljon. Hanem Huxley, a fejlődéstan legélenjáróbb bajnoka, ő vált Darwin „buldog kutyájává.” Huxley az elmélet ragyogó sajtóügynökévé és lelkes előadójává vált vitázva, védve, fáradhatatlan hanggal és tollal terjesztve azt.
A fajok eredete 1859-ben jelent meg. Pár évtizeddel később a darwinizmus eljut a tündöklése csúcsáig. Ezért nagyon különleges, hogy 1896-ban, Huxley a bizonyíték „teljes hiányát” ismeri el arra nézve, hogy az élettelen anyagból élő sejt lett. Ezt mondta: “Nincs jogom másnak, mint a bölcseleti hit lépésének tartani véleményemet!”
A fejlődéselmélet nem kevésbé vallásos és tudományosnak sem tudományosabb, mit a teremtés elfogadása. Tanulmányunk hátralevő részének egyrészében látni fogjuk, hogy a fejlődés bizonyítéka még a legjobb esetben is közvetett csupán, legrosszabb esetben pedig ellentmondó. S most vegyük szemügyre elfogulatlanul a tényeket, mert hiszen egyetlen tény ezer elmélettel fölér.
Változatok csakis a fajokon belül
Az élőlények közti változatosság az egyik legnyilvánvalóbb tény. Hacsak valaki nem egypetés iker valakivel, minden egyes ember egyedülálló, mindenki mástól különbözik. Ugyanez látszik igaznak az állatoknál is.
Elvitathatatlan tény, hogy a természetben változások mennek végbe. A teremtés óta némely dolgok alapos változáson estek át. A fejlődéselmélet és a teremtéstan közt nem az a különbség, hogy ez egyik elfogadja a változás tényét, a másik nem, hiszen a változás nyilvánvaló és mindenki által elismert.
A különbség annak a változásnak nagyságában, és fokában rejlik, amelyet természetes folyamatok vittek végbe. A fejlődéselmélet híve ezt állítja, hogy ezek a folyamatok nem ismernek határt, hogy változást hozzanak létre. Ezzel szemben a teremtés híve azt állítja, hogy a változás csupán világosan meghatározott, pontosan körülírt határokon belül megy végbe.
Darwin hibásan azt képzelte, hogy a változásnak nincs határa, mikor ezt írja
„A változás folyamata lehet bár lassú, ami s változás mennyiségét illeti,
abban nem látok határt.”
Darwin tehát szabad teret enged képzeletének. Azt az elgondolást melengette, hogy a változás határ nélkül fog tovább folytatódni. Ezért írta a Fajok eredete című műve végén: „Ilyen egyszerű kezdettől a legszépségesebb és csodálatosabb alakok jöttek és jönnek létre, fejlődtek és fejlődnek ki.”
A tudósok túlnyomó többsége, akár csak Darwin
indokolatlanul, korlátlan változásról beszél.
Érhető, hogy a fejlődéstan hívei ezt az álláspontot foglalják el, hiszen jól tudják, hogy hacsak a változás tovább nem halad, hogy újfajta élőlényeket hozzon létre, akkor lehetetlenség a fejlődés. A már előzőleg megteremtett élet korlátok közé szorított változásai nem elégítik ki a fejlődéselmélet követelményeit. Különbség van tehát e puszta változatosság és a tényleges fejlődés között. A fejlődés szó, mikor az elmélet követelte értelemben használjuk, azt jelenti, hogy egyik fajta növény vagy állat alapvetőn más fajtára változik át. Hadd hangsúlyozzam a tényt, hogy a fejlődés nem egyszerűen változást jelent. Ez a pont igen fontos, mert a fejlődéselmélet mellett író legtöbb tudós olyan bizonyítékkal hozakodik elő állítása alátámasztására, hogy a fejlődés „tény”, melyek csupán a változás bizonyítékai. Csakhogy e darwini értelemben vett változás egy bizonyos fajta változást, a változás igen magas fokát jelenti. Olyat, amilyennel nem találkozunk a valóság világában.
A kutyafélék családjában például sok apró változás történt, ami a színt, méretet stb. illeti. Tudjuk hogy jónéhány kutyafajta létezik ma e világon – csakhogy ezek mind kétségbevonhatatlanul kutyák.
Ugyanezt mondhatjuk el a macskákról, lovakról s minden más állatról és növényről is. A dolgok megváltozhatnak ugyan a fajtájukon belül csakhogy a lovak, lovak, a búza csak búza marad.
A teremtés hívei fölismerik, észlelik, elismerik ezeket az apró változásokat, a fajon belüli változatosságot. A fejlődéstan hívei: rendkívül mohón kutatnak, olyan gépezet után mely azokat a főbenjáró/alapvető változásokat teszik lehetővé, melyek egyik alapvető fajból a másikba változtatják át az élőlényeket.
Soha senki sem látott még ilyen főbenjáró/alapvető változást, akár az élővilágban, akár a kövületekben.
Soha nem történt meg – akár vegykonyhán, akár a kinti világban -, hogy a kutatók kimutatták volna, az egyik alapvető faj másik alapvető fajjá változott volna át. A változás mindenkor egy bizonyos körön az alapvető faj pontosan körülírt határain2 belül köszönt be. Ez az összes élőlények, mind s növények, mind az állatok egyik alapvető törvénye.
Olvassuk el R. Goldschmidt élettantudós, a Kaliforniai Egyetem fejlődésben hívő tanárának megrendítő vallomását:
„A kicsiny változások nem vezetnek túl e fajok határain, s az apró változások jellegzetes termékei, a helyi fajok valójában nem új fajok kezdetei. Egyszerűen nem léteznek olyan osztályok3, melyek új fajok kezdetei lennének.”
Ezt is ő írta:
„Az emberek által (állatokkal, növényekkel) végzett kísérletek változásokat eredményeznek, de ezen változások összegzése csupán a fajok kereten belüli kisméretű módosulásokra vezet. Az alfajok ezért valójában sem átmeneti fajok, sem a fajok eredetének szemléltető ábrái. Ezek többé-kevésbé változatos zsákutcák a fajokon belül. A fejlődés döntő lépése, a főváltozások, a fejlődés irányában tett legelső lépés másféle fejlődési módot követel, nem pedig az apró változások fölhalmozódását.”
A fejlődés-hívő, L. Eiseley kénytelen-kelletlen ugyanerre a következtetésre jut.
„Úgy látszik, hogy a gondos házi tenyésztés, bármit ér is el a versenylovak vagy káposzták minőségének javítását terén, magában véve nem jelent utat a véget nem érő élettani változássor számára, pedig ez lenne a fejlődés.
Nagy az irónia ebben a helyzetben, hiszen a háztáji tenyésztésben elért változásokat használják föl a fejlődés valóságos voltának bizonyítására.”
Sajnos közel sem minden fejlődésben hívő becsületes, őszinte, habár tudják, hogy amit Goldschmidt vagy Eiseley mond, ez igaz, de az elmélethez való hűségük ilyen dolgok mondására készteti őket:
„Lehet, hogy a fejlődés manapság nem hoz létre új fajokat, mégis ha elég időt adunk neki, akkor új fajjal fog előállni” ez azonban bölcseleti eszmefuttatás, nem pedig tudomány. Az elméletbe vetett hitük arra is készteti őket, hogy megjósolják valaminek a bekövetkezését. Ez az ismert határokon túlra való következtetés veszélyes folyamat, figyelmeztet Dr. N. Macbeth:
„Ha a megbízható megfigyelések széles alapzatán állsz, akkor túl nagy kockázat nélkül kiterjesztheted kissé e széleket, de ha már az alap is keskeny vagy ingadozó, akkor a kiterjesztése torz, nevetséges tévedésekre vezethet. Így ha az első néhány hónapban megfigyeljük a csecsemő növekedését, a jövőre való következtetés azt mutatná ki, hogy a gyerek hat éves korára két és fél méter magas lesz. Ezért aki csak kimutatással foglalkozik, mind a kikövetkeztetésekkel való óvatosságra int. Darwin mégis fejest ugrott az efféle következtetésekbe.”
Figyeljük meg Mark Twain nézetét a jövőbe előre nyúló kikövetkeztetésekről. „Az elmúlt százhetvenhat év alatt alsó Mississippi négyszáz kilométerrel megkurtította magát. Ez körülbelül két és fél kilométer évente. Ezért bárki, aki nem vak vagy gyöngeelméjű, láthatja, hogy hétszáznegyvenkét év múlva az alsó Mississippi alig három kilométer hosszú lesz s Cairó (Illionis) és Új Orleans utcái egybe fognak érni s kényelmesen együtt fognak kocogni egyetlen polgármester és közös városi tanács vezetése alatt. Van valami lenyűgöző a tudományban. Az ember olyan bőséges kamatot kap a következtetésből, még a tények ilyen jelentéktelen beruházása mellett is.” A két város valójában nyolcszáz kilométerre fekszik egymástól nyílegyenes irányban.
A fajok közti folyamatosság hiánya
A fajok közti folyamatosság megszakadása a változatosság nyilvánvaló ténye. Azt látjuk, hogy az élőlények különböző fajai egymástól jól megkülönböztethetők, pl.: macskák, kutyák, elefántok, fák, szegfűszeg, ördögszekér4. Ugyanaz az elvitathatatlan különállás látható a kövületeknél is, melyekről még majd a tizenegyedik fejezetben szólunk.
Úgyhogy bár sokféle fajta ló él a világon s ugyanaz áll a tehenekre is, a két faj között mégis élesen körülírható különbség áll fönn. Áthidalhatatlan hézagok vannak az összes különböző fajok között s e változások akármekkora mennyisége még csak el sem tudja kezdeni ezeknek a hézagoknak az áthidalását. Pedig, ha a fejlődés igaz lenne, akkor a hézagoknak egyáltalán létezniük sem lenne szabad.
Ha az élő szervezetek valóban közös őstől származtak volna, akkor az összesnek észrevehetetlen fokozatokkal kellene összeszövődve lennie.
Ezt a döntő tényt ismeri el nem kisebb fejlődéstan-hívő, mint Dobzhansky, a Columbia Egyetem tanára, mikor azt mondja:
„Ha az élőlények bármilyen nagy számú tagját is gyűjtjük össze valahova, azonnal észrevesszük, hogy a különböző változatok nem képeznek semmiféle folyamatos átmenetet. Ehelyett sok-sok különféle különálló elosztást, elkülönülést látunk közöttük. Az élő világ nem egyetlen elrendezés, melyben két változatot a közbeeső fokozatok töretlen láncolata köti össze, hanem a különálló, fölismerhetően más más fajú elrendezés, melyek közt a közbeeső fokozatok hiányoznak, vagy legalábbis igen ritkák.”
Tehát bármerre tekintünk is a természet világában, csoportokat, családokat és az élőlények jól kivehető, különálló alakulásait látjuk, melyek az alapvető fajokat képezik. S ezeket a családokat nem lehet keresztezni. A kutyákat keresztezhetjük a kutyákkal, de soha eredményesen macskákkal vagy más állatokkal utódokat nem hoznak létre. G. G. Simpson, jelentős tudású fejlődéstanhívő nyíltan bevallja: „A keresztezés … sohasem lehetséges kielégítően a nemeken, nemzetségeken belül, ezen színt fölött pedig teljesen kizárt dolog.”
A fejlődés híve: Gavin De Beer Darwinról szóló könyvében ezt jegyzi meg: „… Egy faj sem nő ki a másik faj magjából.”
A keresztezett fajokat persze ki lehet tenyészteni két élőlényből, mely eléggé különböző, hogy legalább ugyanazon faj két változatát képviseljék, mint például a sárga és vörös napraforgót, a farkast és az amerikai préri farkast. De a változatosság még mindig az alapvető fajon belülre esik. Például a mezőgazdáknak sikerült magashozamú keresztezett búzát kitermelniük. Mégsem számít, mit tettek a búzával, a búza mindig búza maradt. Nem változott, nem tudott mássá másfajta növénnyé változni.
Továbbá, a keresztezettek leszármazottai gyakran tenyészképtelenek, ezért állandó kereszteződésre van szükségük. A ló pározhat a szamárral például, s a keresztezett állatot öszvérnek nevezzük. Az öszvérek azonban elérték a változás lehetőségének határát: nem tudnak állandó fajként megmaradni, szaporodni. Figyeljünk föl Goldschmidt tanár szemnyitogató megjegyzésére:
„A fajok határait sehol sem lépték át s ezek a határok át nem hidalt hézagot képeznek, mely elválasztja a következő faj határaitól. Ez hézag a tenyészbénaságot5 is magában foglalja.”
Szerkesztői megjegyzések
1. A könyvet 1990-ben írta a szerző, magyarul 1995-ben jelent meg, ma már csak nehezen beszerezhető, ezért gondoltam felteszek belőle egy rövid részt.
2. A változás határai
Egy agyonhallgatott tanulmányban olvashatjuk:
a genetikusokat sokkalta az a felfedezés, hogy a fajoknak nagyon tiszta genetikai korlátai vannak, és nincs köztes állapot.
A változás korlátlan határairól, sokaknak az a mese jut eszükbe, amiben a királylány megcsókolja a békát, mire a béka királyfivá változik.
Tudjuk, hogy békából egy csók hatására (kiváltó mechanizmus) nem lesz gyönyörű szép királyfi egy pillanat (rövid idő) alatt. – Ez pusztán mese!
De ha a csókot (evolúcióra – kiváltó mechanizmus)
és az az pillanatot hosszú időre cseréljük, akkor ez már tudomány?
3. Rendszertani kategóriák:
Domén
Ország
Törzs
Osztály
Rend
Család
Nemzetségcsoport
Nemzetség
Nem
Faj
Változat
Alak
Az osztály (classis) alkategóriái:
alosztály (subclassis)
alosztályág (infraclassis)
főrend (superordo)
4. Ördögszekér, ördögszekérgomba, ördögszekér-laskagomba (Pleurotus eryngii).
5. Tenyészbénaság. A tenyészlovak és általában egypatások nemi érintkezésével terjedő, súlyos fertőző betegsége, mely az állat hátsó részének megbénulásával jár.