Wolfgang Kuhn, biológia professzor:

A darwinizmus buktatói 26-31. o.

Köszönjük a Kairosz Kiadónak, hogy idézhetünk a könyvből.

 

Az orchideavirág-csapdái

 

Volt egy dr. Crüger nevű természetkutató, ő küldte el Darwinnak a messzi Dél-Amerikából Angliába egy orchideavirágnak és különleges beporzási módjának szemléletes leírását valamint egy fogságba ejtett, preparált rovart. A beszámoló csaknem olyan, mint egy modern krimi, és könnyen elképzelhetjük a szorgos megfigyelő megdöbbenését és csodálatát, amikor a különleges eseményt szemlélte:

 

,,Ennek az orchideának a labelluma (alsó ajaka) egy részében nagy edénnyé mélyül, amelybe a két fölötte lévő kiválasztó szarvból állandóan csaknem tiszta víz csöpög. Ha az edény félig megtelik, a többletvíz az oldalán lévő nyíláson át kifolyik. Az alsó ajak főrésze az edény fölött helyezkedik el, szintén kamraszerűen különleges ivari tájat találunk. Még a legokosabb ember sem tudná kitalálni, milyen célra szolgálnak ezek a részek, hacsak nem látja saját szemével.

 

Dr. Crüger megfigyelte, hogy nagy dongók nem azért keresik föl tömegesen az orchidea óriás virágait, hogy nektárt szürcsöljenek, hanem hogy a kamrában az edény fölött lévő lágy részeket lerágcsálják. Eközben minduntalan belökik egymást az edénybe; a szárnyuk nedves lesz, nem tudnak tovább röpülni, a kiömlőnyílás alkotta átjárón kell keresztülmászniuk. Dr. Crüger a dongók szűnni nem akaró sorát látta kimászni kényszerfürdőjükből. Miközben a dongó átkényszeríti magát a szűk és alátámasztott tetejű átjárón, a hátát először a ragadós bibéhez, majd a pollenszemek ragadós portokjához dörzsöli. Ha a dongó egy éppen kinyílott virág járatán keresztül mászik, a pollenszemek a hátához ragadnak, és azokat magával viszi. (. . .)

 

Ha most az így „fölszerelt” rovar egy másik virágra száll, vagy másodszor tér vissza ugyan ehhez a virághoz, és társai belökik az edénybe, ismét átmászik a járaton, a pollenszemek érintkeznek a ragadós bibével, rajta maradnak, és a virág megtermékenyül.

 

Most már láthatjuk, hogy mi a szerepe a virág egyes részeinek:

• a vízkiválasztó szarvaknak,
• a félig telt edénynek, amely megakadályozza, hogy a dongók tovább röpüljenek,
• és kényszeríti őket, hogy keresztülmásszanak a nyíláson,
• odadörgölőddzenek a megfelelő helyen lévő ragadós pollenszemekhez
• és a ragadós bibéhez.”¹

 

G. Chapman szerint a ,,Vödrös orchideának” (Coryanthes speziosa) ebben a mechanizmusában „legalább öt különálló funkció valósul meg, amelyeknek helyes sorrendben kell együttműködniük:

– a nőstény dongót oda kell csalogatni, hogy a vödör csapdájába essék,

– gondoskodni kell a nedvesség kiválasztásáról,

– a vödörben állandóan folyadékot kell tartani,

– biztosítani kell a kijáró alagutat

– és a pollencsomagok fölrakásának valamint tovább szállításának föltételeit.”

Ezután éppen azt állapítja meg, amitől Darwin egész elméletének összeomlását féltette: ,,Ha ennek a mechanizmusnak csak egyetlen része is hiányozna vagy nem működne tökéletesen, a növény nem termékenyülhetne meg. (…) a vödrös orchidea furfangos gépezetének eredete kétségkívül végzetes (- A szerző) a teljesen fokozatos, lépésenkénti evolúció elmélete szempontjából.”²

 

És ehhez Chapman még újabb ismereteket fűz a csalogatás mechanizmusáról, amiről persze dr. Crügernek, még kevésbé Darwinnak sejtelme se volt. A megfelelő (!) megtermékenyítő rovar odacsalogatásának biztosítása tulajdonképpen már önmagában is felsőfokon bonyolult mechanizmus, és működéséhez egész sor anatómiai, fiziológiai valamint viselkedési feltételnek kell teljesülnie.

 

A fokozatos, lassú fejlődés ebben a tekintetben is teljesen kizárt. Chapman így ír: Első fokon a hím dongókat csalogatja a nektár illata, ami minden bizonnyal kellemesen hat érzékszerveikre. A virág sziromleveleinek felületéről gyűjtenek egy ott kiválasztott nedvet, ennek illata teszi őket vonzóvá a nőstény dongók számára. A hímeknek különlegesen kialakított elülső lábain sajátos gyűjtőberendezés van, ezzel tudják az illatos anyagot a hátulsó lábaikon lévő zsebekbe továbbítani. Az illatzsebekből engedik ki a csalogatóanyagot, ezt a szél elviszi. Ilyen módon csalogatják nőstényeiket.

 

 

Kalapácsos orchidea

 

Nem kevésbé bámulatra méltóan működik az Ausztráliában honos kalapácsos orchideának (Drakaea glyptodon) „technikailag” természetesen egészen másképpen megtervezett beporzó mechanizmusa. A virág hosszúra nyúlt, csuklós emelőkarként kiképzett alsó ajakának körülbelül a közepén van egy különleges csukló, megvastagodott Vége pedig csalinősténydarázs. Számos sörteszerűen kiálló felületi dudorával megtévesztően hasonlít egy bizonyos fajú szárnyatlan nősténydarázs bolyhos thoraxán (mellrészén) lévő „szőrzetre”. Ezeket a nőstényeket hímjük viszi magával röptében. A színe szerint is tökéletes darázscsaléteknek éppen a legalkalmasabb helyén egy pár csillogó „szem” van. De hogy az ámítás valóban tökéletes és ellenállhatatlan legyen, a virág még egészen sajátos, összetéveszthetetlen illatot is kibocsát, amely teljesen azonos a szóban forgó darázsfaj nőstényének szexuális csalogató illatával (feromon)! Ily módon a virág csakhamar odacsalogat egy hím darazsat, amely a jól ismert látványtól és a sokat ígérő csábító illattól megtévesztve a vélt nőstényt az igazihoz hasonlóan megragadja, és szokása szerint megpróbál vele fölrepülni. Ezzel azonban szükségszerűen működésbe hozza a csuklómechanizmust: az alsó emelőkar sorompószerűen villámgyorsan elfordul a fölsőhöz képest, és a kényszerűen a csaliba kapaszkodó hím darazsat pontosan (!) a virág felső ajaka alatti bibe felé katapultálja. Ha a becsapott darázs az egyik már korábban fölkeresett kalapácsos orchideáról a fejéhez tapadt pollenszemeket visz magával, akkor ezek a fölcsapódáskor szükségképpen a bibéhez nyomódnak: bekövetkezik az idegen megtermékenyítés! Ugyanakkor újabb adag virágpor ragad az állat testéhez, mert az imént megtermékenyített virág pollentokjai éppen azon a helyen vannak, amelynek a darázs ezt követően ütközik. Ezzel már teljes biztonsággal elő van készítve a következő virág beporzása, amelyre a kevéssé tanulékony rovar ezután száll!

 

Bárki könnyen összeszámlálhatja, hány külön föltételnek kell egyidejűleg teljesülnie ahhoz, hogy minden valóban rendben legyen. Éspedig mind a virág, mind a rovar részéről. Itt azonkívül nem csupán illeszkedő testi sajátságokról van szó, hanem éppen annyira az érzékszervek és az ösztönök érzékenységéről is, azaz a minden szervvel veleszületett, öröklött „használati utasítás”-ról!

 

Itt is – éppúgy mint a vödrös orchidea esetében – teljesen elképzelhetetlen és százszázalékosan kizárható a mindkét részről bekövetkező új morfológiai jellegek véletlen hozzáadódása valamint a dongófaj viselkedésmódjának változása következtében létrejövő fokozatos fejlődés.

 

Még akkor is, ha most az egyszer egészen eltekintünk attól, hogy a „teremtő” véletlen milyen nagyon túl van terhelve, hiszen a végtelen sok, ugyanannyira valószínű lépés közül mindig csak a helyeseknek, az egyedül megfelelőeknek kellene egymást megfelelő sorrendben követniük. Ez minden bizonnyal még csak hatványozza az összes szükséges működés egymáshoz illeszkedése tisztán véletlen létrejöttének valószínűtlenségét.

Ehhez azonban hozzájön még valami, ami nem kevésbé jelentős és végzetes Darwin evolúciós elmélete szempontjából. A leírt beporzási mechanizmusok csak akkor „működnek”, ha tökéletesek! A még nem tökéletes, tehát beporzást nem eredményező, csak félig-meddig megfelelő illeszkedések nem szaporodóképesek, az ilyen növénynek tehát ki kellene halnia: a szelekció, az állítólag rendet teremtő folyamat (J. Huxley) gondoskodna arról, hogy sohase következzék be igazi továbbfejlődés! Az elmélet menthetetlenül ellentmondásba kerül önmagával: az antinómia^Sz1 elkerülhetetlen és megoldhatatlan!

 

 

Irodalom:

1. Darwin, Ch. R.: Die Entstehung der Arten. (A fajok eredete) Leipzig, é. n., 254-255. o.

2. Chapman, G.: Orchids – a witnes to the Creator. (Orchideák – a Teremtő tanúi.) Queensland/Australia.

 

 

Szerkesztői megjegyzések:

 

1. Antinómia: görög, ellentmondás a törvényben.

 

Gondolatok a vödrös orchidea külső megtermékenyítéséhez

A Vödrös orchidea

1. Kialakít magában egy nagy edényt. (De milyen evolúciós előnyt jelent egy nagy edény a virágon belül?)

2. Pontosan az edény fölött kettő darab kiválasztó szarvat növeszt. (Ez önmagában is bonyolult feladat. De a többi “összetevő” nélkül értelmetlen.)

3. Vizet csöpögtet az edénybe. (Ezt is meg kell oldania a virágnak valahogyan. De ez az egyszerű feladatok közé tartozik.)

4. A virág, nyílást készít az edény falán. (Ez is az egyszerűbb folyamatok közé tartozik, de miért tenne ilyet egy virág?)

5. A vízszint szabályozódik a nyílás által.

6. Pontosan az edény fölött ivari táj alakul ki. (Ez önmagában is bonyolult rendszer!)

7. A dongók szeretik a kamrában az edény fölött lévő lágy részeket. (Hogy találnak oda? Miért szeretik? Hogy jut egy dongó eszébe, hogy ezt szereti? Hogy találta ki a növény, hogy ezt szeretik a dongók. Csak néhány kérdés a több ezer közül.)

8. A dongók belökik egymást az edénybe. (Honnan tudja ezt a virág? Valahonnan tudni kellett, mert ezzel “számol” a megtermékenyítése során.)

9. A dongó szárnya nedves lesz, nem tud tovább röpülni, a kiömlőnyílás alkotta átjárón kell keresztülmásznia. Az edény falán lévő nyílás, természetesen véletlenül, úgy van kialakítva, hogy a dongó kiférjen rajta.

10. Miközben a dongó átkényszeríti magát a szűk és alátámasztott tetejű átjárón, a hátát először a ragadós bibéhez, majd a pollenszemek ragadós portokjához dörzsöli.

11. Amikor a dongó egy másik virágra száll, vagy másodszor tér vissza ugyan ehhez a virághoz, és társai belökik az edénybe, ismét átmászik a járaton, a pollenszemek érintkeznek a ragadós bibével, rajta maradnak, és a virág megtermékenyül.

Ez egy rendkívül bonyolult folyamat! Miért nem pusztult ki ez a virág? – Isten teremtői csodája miatt.

 

 

Kapcsolódó oldal:

Geoff Chapmann: Orchideák… egy bizonyíték a Teremtőre