Bohlin: Öt kritikus pont

 

Dr. Ray Bohlin:

Az evolúciós elmélet öt kritikus pontja

 

A darwini elmélet növekvő válsága egyre nyilvánvalóbbá válik. Egyre több munkájuk van a teremtéselméletet és más nem-darwini elveket vallóknak, és több befogadó fülre találnak, mint eddig bármikor. Ebben az értekezésben azt szeretném kifejteni, hogy mit vélek annak az öt kritikus területnek, ahol a darwinizmus és általában a fejlődéselmélet hibás. Ezek a következők:

 

1. A darwini fejlődéselmélet mechanizmusának megalapozatlansága.
2. Az élet keletkezésével kapcsolatos, működőképes modellek felállítására irányuló tanulmányok teljes kudarca.
3. Az evolúciós elmélet mechanizmusa képtelen magyarázatot adni a bonyolult átalakulások eredetére.
4. A vak óraműves hipotézis képtelensége
5. Biológiai bizonyíték van arra, hogy a természet törvénye nem az állandó változás, hanem az idők során fennálló morfológiai stabilitás.

 

 

1. A darwini fejlődéselmélet mechanizmusa – megalapozatlan

 

A fejlődéselmélet előnyben részesítésének legfőbb oka arra a zavarodottságra vezethető vissza, hogy az emberek mire is gondolnak, amikor az evolúcióról beszélnek. Az evolúció félreérthető kifejezés. Ha az evolúció egyszerűen annyit jelent, hogy „idő során végbemenő változás,” az nem vitatható. A molylepke, a hawaii bormuslica, és még a galapagoszi pintyőke is világos példa az idők során végbemenő változásra. Ha valaki azt mondja, hogy az evolúciónak ez a formája tény, nos legyen. Sok tudós azonban túlmegy ezen az állításon. Mivel az „idő folyamán végbemenő változás” egy tény, érvelésük szerint az is tény, hogy a moly, a bormuslica és a pintyőke mind-mind egy távoli közös őstől származnak. Ez azonban kitérés a válaszadás elől.

 

 

 

Az igazi kérdés az, hogy

a moly,

a muslinca

és a pintyőke

honnan származnak eredetileg,

vagyis

hogyan jelentek meg legelőször?

 

 

A jelenlegi genetikai változatok természetes kiválasztódásának közismert példái nem adnak választ arra, hogy hogyan lettek a lovak, a darazsak, a harkályok és a ma élő sokféle állat. Az evolucionisták szerint ennél a pontnál lépnek be a képbe a mutációk. Azonban a mutációk sem javítanak a dolgon. A baktérium mutációkkal folytatott sok évtizedes kísérletezéséről szólva Pierre-Paul Grasse francia zoológus ezt mondta:

Mi haszna van a végtelen számú mutációknak, ha azok változatlanok maradnak? Mindent összevéve, a baktériumok és vírusok mutációi csupán örökletes ingadozások egy közbülső állapot körül; eltolódás jobbra, eltolódás balra, de nincs döntő evolúciós hatásuk.

 

Amikor a darwinizmus evolúcióelméletéről beszélek, az új biológiai formák eredetéről van szó, új adaptív struktúrákra, morfológiai és biokémiai nóvumokra hivatkozom. Pontosan ez az, amit még nem magyaráztak meg. Amikor az emberek megkérdőjelezik az olyan komplex adaptációk eredetének népszerű magyarázatait, mint a gerincesek végtagjai, a szexuális reprodukció, a harkály nyelve, vagy a kétéltűek kemény héjú tojásai, akkor rendszerint hosszasan sorolják nekik annak okait, hogy ezek a struktúrák miért is olyan fontosak azoknak az élő szervezeteknek a számára. Pontosabban, ezeknek a struktúráknak a szelektív előnyét hozzák fel kialakulásuk indokaként. Ezzel azonban ismét megkerülik a kérdést. Nem elegendő, ha az evolucionista egy bizonyos struktúrának a funkcióját megmagyarázza. Amit meg kell magyarázni, az ezeknek a struktúráknak a mechanisztikus eredete!

A természetes kiválasztódás arra ad magyarázatot, hogy az élő szervezetek hogyan alkalmazkodnak a kisebb környezeti változásokhoz. A természetes kiválasztódás lehetővé teszi az élő szervezetek számára, hogy azt tegyék, amit Isten parancsolt nekik, hogy tegyenek. Azaz hogy szaporodjanak és sokasodjanak. A természetes kiválasztódás azonban nem ad magyarázatot arra a döntő kérdésre, hogy a bonyolult adaptációk hogyan jöttek létre először.

 

2. Az élet eredete

 

Elhitették velünk, hogy nem túl nehéz elképzelni egy olyan mechanizmust, amelyben szerves molekulák jöhetnek létre a földön annak kezdeti korszakában, és azok élő, magát megsokszorozó sejtté szerveződnek. Tulajdonképpen annak biztos tudata, hogy ez – állítólag – megtörténhet, szolgál alapjául annak a népszerű hiedelemnek, hogy sok olyan bolygó van a Naprendszerben, amelyen van élet. Ennél semmi nem áll távolabb az igazságtól.

Az első kísérletek azt mutatták, hogy viszonylag könnyű létrehozni az élet néhány építőelemét, mint pl. aminosavakat, a fehérjék alkotórészeit. Azonban az 1953-as Miller-Urey-féle kísérletet követő eufóriát 1993-ban felváltotta egy paradigma válság az élet keletkezésének kutatásában. Az elképzelt, mégis működőképes, ammóniából, hidrogénből, metánból és vízgőzből megvalósítható atmoszférát felváltotta a nitrogénből, széndioxidból, szénmonoxidból, hidrogénszulfidból és hidrogéncianidból álló realisztikusabb, ám szegényesebb légkör. Ez az az anyag, amely a vulkánokból tör elő. Az ilyen légkör egy sokkal nagyobb kihívást jelent. Az élethez fontos molekulák sokkal ritkábbak. Még károsabb a légkörben lévő vízgőzből felszabaduló oxigénmolekula jelenlétének lehetősége. A molekuláris oxigén minden, biológiailag fontos molekula létrejöttéhez vezető reakciót tönkretenne.

A koacervátumoknak, a mikro szféráknak, az „RNS világnak” és egyebek forgatókönyveinek mind megvan a maga komoly szépséghibája, amely a szakterületen mindenki számára nyilvánvaló, kivéve azokat, akik egy bizonyos ilyen forgatókönyvön dolgoznak. Ezt a kínos helyzetet néhányan maguk közt bizalmasan paradigma válságnak nevezik. Nincs központi konkurens modell, csak számos önvezérelt forgatókönyv. Még azokat a kísérleteket is súlyos kritikák illetik, amelyekben a kutatók a föld kezdeti állapotát próbálják meg szimulálni. Ezeknél a kísérleteknél általában azzal biztosítják be magukat, hogy tisztított reagenseket, izolált energiaforrásokat, túlzott energiaszinteket használnak, és olyan eljárásokat, amelyek a valóságtól távol álló módon irányítják a reakciót a kívánt végtermék elérése felé. A létrejött anyagokat pedig pontosan azoktól a romboló hatású energiaforrásoktól védelmezik, amelyek azokat tulajdonképpen először létrehozták.

 

 

Klaus Dose jól foglalta össze a valós helyzetet:

Az élet keletkezése mikéntjének meghatározása céljából több mint 30 éve végzett kémiai és molekuláris kísérletezés nem a kérdés megoldásához, hanem annak felismerésére vezetett, hogy a földi élet keletkezésnek problémája mennyire óriási méretű.

Jelenleg a fő elméletekről folytatott minden vita és a tárgykörben végzett minden kísérlet patthelyzetet eredményez, vagy a tájékozatlanság beismeréséhez vezet.” [Interdisciplinary Science Review 13(1988):348-56.]

 

 

Bármilyen megdöbbentőek is azonban ezek a gondok, nem ezek jelentik az igazi problémát. A legfőbb nehézséget a kémiai evolúciós forgatókönyvekben az okozza, hogy mivel magyarázható a DNS információs kódja, ha az alkotó értelem kimarad az egyenletből. A DNS hordozza a genetikai kódot, a genetikus tervet az élő szervezet létrehozásához és fenntartásához. A DNS tevékenységét gyakran nyelvtani kifejezésekkel élve így írjuk le: a DNS “„átírása” az RNS, és az RNS “fordítása” a fehérje; a genetikusok “„genetikai kódról” beszélnek.

Mindezeknek a szavaknak a jelentése magába foglalja az intelligenciát, és a DNS információs kódja értelmes előprogramozást tételez fel, míg a pusztán magától való eredetnél ez nincsen. A kémiai kísérletek során létre lehet hozni kis nukleotid sorozatokat kis DNS molekulák kialakításához, de ezek ettől még semmit nem jelentenek. A szigorúan magától létrejövő életben információs kódnak semmilyen forrása nincs.

 

 

3. A fejlődéselmélet képtelen magyarázatot adni a bonyolult átalakulásokra

 

Az egyetlen és legnagyobb probléma a fejlődéselméletet valló biológusok számára talán a morfológiai és biokémiai újdonságok megoldatlan problémája. Más szóval, az evolúciós elmélet néhány vonatkozása pontosan leírja, hogy a létező szervezetek milyen jól alkalmazkodtak a környezetükhöz, de nagyon gyenge magyarázatot ad arra, hogy a szükséges alkalmazkodó struktúrák hogyan jöttek létre legelőször.

A bonyolult struktúrák – mint például a szem és a harkály meghökkentően érdekes nyelve – darwini magyarázatai távolról sem próbálják megmagyarázni, hogy ezek a szervek hogyan alakultak ki mutáció és természetes kiválasztódás útján. Darwinnak főként a szem kialakulása nem okozott semmilyen problémát. Egyetlen javaslata az volt, hogy figyeljük meg a szemek változatosságát a természetben. Néhány szem összetettebb és sokoldalúbb, mint a többi, és képzeljünk el egy fokozatos sorrendet kezdve az egyszerű szemektől az összetettebb szemekig.

Azonban még a nagyszerű harvardi evolucionista, Ernst Mayr is belátta, hogy a természetben előforduló különféle szemek nem igazán állíthatók az egyszerűtől az összetettig sorrendbe. Inkább azt mondta, hogy a szemeknek valószínűleg több mint negyvenszer kellett átalakulniuk a természetben. Darwin agyréme soha nem oldódott meg. Csak még negyvenszer olyan ijesztő lett az evolucionisták számára.

 

Wallace Arthur így írt 1987-ben megjelent, Az élet teóriái című könyvében (Theories of Life):

Alátámasztható, hogy nincs közvetlen bizonyíték a Darwintól eredő közös ősre, a fekete Biston Betularia bizonyára nem az! A végén még be kell látnunk, hogy nem igazán tudjuk, hogyan is keletkeztek a közös ősök.

 

Keith Stewart Thomson 1992-ben ezt írta Az amerikai zoológusban (American Zoologist):

Míg a nagy morfológiai újdonságok problémájára továbbra sincs megoldás, makacsul kitartó makroevolúciós érdeklődésnek vagyunk tanúi… ez kihívást állít a vaskalaposságnak: szembeszáll azzal a nézettel, hogy az összefoglaló elmélet mindent megmagyaráz, amit csak az evolúciós folyamatokról tudnunk kell.

Az, hogy a nagy morfológiai újdonságok megjelenésére nem tud magyarázatot adni, nem az egyetlen hibája az evolúciós elméletnek. Néhányan állítják, hogy a molekuláris struktúrákat még nehezebb megmagyarázni.

A közelmúltban Michael Behe sejtbiológus úgy jellemezte a sejtek molekulaszerkezetét, hogy azok megmásíthatatlanul bonyolult rendszerek, melyeknek minden komponensük jelenlétére szükségük van ahhoz, hogy működőképesek legyenek. Erről mindjárt a csillangók molekuláris működése, az elektronátvitel, a fehérjeszintézis és a sejtkiválasztás jut az eszünkbe. Ha a rendszerek megmásíthatatlanul összetettek, akkor hogyan alakulhatnak ki lassan, hosszú idő alatt olyan rendszerekből, amelyeknek eredetileg valami más volt a rendeltetésük? Míg az utóbbi tíz évben a Journal of Molecular Evolution cikkek százait közölte a különféle fehérjék és nukleinsavak molekuláris homológiájáról és a törzsfejlődésről, nem közölt egyetlen olyan cikket sem, amely megpróbált volna magyarázatot adni az egyszerű biomolekuláris rendszer eredetére. Azok, akik a molekuláris evolúciót életművüknek tekintik, buzgón tanulmányozzák az emberi citokróm c molekula és a baktériumokban előforduló citokróm c molekula kapcsolatát, ahelyett, hogy arra az ennél alapvetőbb kérdésre adnának választ, hogy honnan is származik maga a citokróm c molekula! Kétségtelen tehát, hogy akár a fő morfológiai újdonságokról esik szó, – mint például a denevérek és a madarak szárnya, a halak és a bálnák úszáshoz való alkalmazkodása, az emberi szem, – vagy akár a mitokondriumok és a riboszómák molekuláris szub-mikroszkópikus működéséről, – az evolúciós elméletnek nem sikerült magyarázatot adnia arra, hogy ezek a struktúrák hogyan jöhettek létre kizárólag saját maguktól.

 

4. A vak óraműves hipotézis képtelensége

Richard Dawkins 1986-ban megjelent, A vak óraműves (The Blind Watchmaker) című könyvében kijelenti:

“A biológia mint tudomány olyan bonyolult dolgokkal foglalkozik, amelyek azt a látszatot keltik, mintha bizonyos célra tervezték volna őket.”

Kifejti, hogy a természetes kiválasztódás egy vak óraműves – vak, mert nem lát előre, nem számol a következményekkel és nem céltudatos. Mégis, a természetes kiválasztódás élő bizonyítékai mérhetetlen nagy benyomást keltenek bennünk, mivel olyan tervszerűséget mutatnak, mintha egy óraműves készítette volna őket, – kivitelezésük és tervezésük káprázata lenyűgöz minket.

Philip Johnson, a darwinizmus bírálója csípősen megjegyezte, hogy ez az óraműves nem csupán vak, de nincs is magánál! Dawkins később leírja, hogy ez a folyamat hogyan idézhette elő az emlősök szárnyainak kifejlődését. Azt mondja:

“Hogyan lettek a szárnyak? Sok állat ágról ágra ugrál, és néha leesik a földre. Különösen kicsi állatoknál, a légáramlat a teljes testfelületet felkapja, és ez megkönnyíti az ugrást, vagy megállítja a zuhanást, miközben a test, mint egy repülőgép szárnyszelvényeként működik. Segítene a felületnek a súlyhoz viszonyított arányának növelése, például az ízületek között kinövő borlebenyek által… Nem számít, hogy az első szárnylapok mennyire kicsinyek voltak és mennyire nem voltak szárnyszerűek. Kell lennie egy bizonyos magasságnak, nevezzük m-nek, amelynél az állat éppen kitörné a nyakát, ha abból a magasságból leesne. Ebben a kritikus zónában, a testfelület szélfogó és zuhanást megállító képességének akármilyen módon történő javulása,- bármennyire kicsi is ez a javulás, – dönthet életről és halálról. A természetes kiválasztódás tehát kedvez az apró szárnylebeny prototípusoknak. Amikor ezek a kis lebenyecskék már általánossá válnak, a kritikus m magasság kissé nagyobb lesz. Most a szárnylebenyek csekély növekedése dönt élet és halál között. És így tovább, a megfelelő szárnyak kifejlődéséig.”

Ez elsőre csábítóan meggyőzőnek hangozhat, azonban három téves feltételezést tartalmaz.

Az első kétséges feltevés az, hogy a természet képes biztosítani egy bizonyos faj azon kedvező mutációinak egész láncolatát, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy folyamatos fejlődés során a mellső lábak szárnyakká változzanak. Mi a nagyobb csoda, a pillanatnyi változás, vagy apró változások ezreinek egész sorozata?

A második feltételezés az, hogy „minden egyenlő”. Ezeknek a mutációknak nem szabad, hogy legyenek másodlagos ártalmas hatásai. Hogyan oldódik meg ezeknek a teremtményeknek a kapaszkodási képessége, mialatt ezek a szárnylebenyek nőnek? Ezeket a kis sárkányszerű állatokat lassan meg is lehet fogni akkor, amikor éppen veszítik el fákon való alkalmazkodóképességüket, de „kifejlődő” szárnyaikat még nem tudják teljesen használatba venni. Vagy pedig lehetnek olyan, a dologgal látszólag kapcsolatba nem hozható és előre nem látható hatások, amelyek ezeknek az állatoknak a túlélését veszélyeztetik.

A harmadik hibás feltevés a mesterséges kiválasztás gyakran használt analógiája. “Ha a mesterséges kiválasztással oly sokra lehet menni pusztán néhány év alatt,” mondogatják, “akkor gondoljuk csak el, hogy a természetes kiválasztódás mit képes produkálni évmilliók alatt.”

A mesterséges kiválasztás azonban azért működik, mert benne az előrelátás a céltudatossággal ötvöződik, melynek hiánya alkotja a vak órásmester meghatározó tulajdonságát. Ráadásul, a mesterséges kiválasztás ténylegesen demonstrálja a változás korlátait, mivel a kiválasztási folyamat végpontja rendszerint nagyon hamar elérkezik.

 

 

 

 

A vak óraműves hipotézis, ha gondosan elemezzük, a fantázia szülte történeteknek abba a kategóriájába tartozik, amelyek szórakoztatóak, azonban a valósághoz semmi közük nincs.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

5. A változékonysággal szemben állandóság

A fennmaradt kövületek a szervezeteknek egyik formából a másikba történő fokozatos kifejlődése helyett “hirtelen megjelenésről” és „”állandóságról” tanúskodnak.

Az új típusok hirtelen jelennek meg, és megjelenésük után csak nagyon kevéssé változnak.

A kövületekben megmutatkozó fokozatos változások ritka voltát, mint a paleontológia gyártási titkát, Steven J. Gould of Harvard hozta nyilvánosságra. Gould paleontológiai szempontból az állandóságra, mint „adatokra” hivatkozik. Ezek jelentős megfigyelések.

Darwin kiszámította, hogy a fajok között végtelen sok átmeneti formának kell lennie. A paleontológia, – a kövületek tanulmányozásának tudománya szerint azonban az igazság az, hogy az új formák hirtelen, az evolúciós elmélet által hangoztatott „”fokozatos változások” minden nyoma nélkül jelentek meg. Nemcsak hogy hirtelen jelentek meg, de a megjelent új formák viszonylag változatlanok maradtak mind a mai napig, vagy amíg ki nem haltak. Néhány állat és növény változatlan maradt szó szerint több százmillió évig. Ezek az “„élő kövületek” az evolucionistákat még annál is jobban zavarják, mint amennyire azt gyakran beismerik. Nagyon tanulságos főleg az egyik teremtmény, a tüskés hal példája. Az első élő tüskés halat 1938-ban találták Madagaszkár partjainál. Azt gondolták, hogy a tüskés halak már 100 millió éve kihaltak. A legtöbb evolucionista azonban ebben a felfedezésben azt a nagyszerű lehetőséget látta, hogy egy négylábú ős megnyilvánulásának lehetnek majd szemtanúi. A tüskés halak hasonlítanak a kétéltűek feltételezett őseire. Azt remélték, hogy a mai tüskés halnál találnak nyomokat arra nézve, hogy a halak hogyan alkalmazkodtak a szárazföldi élethez, mivel nem csupán a teljes csontváz, hanem minden belső szerv is rendelkezésre állt. A vizsgálat eredménye nagy csalódást okozott. A mai tüskés hal nem mutatta semmilyen jelét a szárazföldi körülményekhez alkalmazkodott belső szerveknek. A tüskés hal egy hal – sem több, sem kevesebb. Csontos uszonyai kivételesen jól tervezett evezőként a mélytengeri környezetben az irányváltoztatást szolgálják, nem pedig a későbbi kétéltűek ősvégtagjai.

A hirtelen megjelenés problémáját a legjobban a kanadai Sziklás Hegységben talált Burgess Shale mutatja be. A Burgess Shale azt szemlélteti, hogy a kambriumi korban, – amelyet az evolucionisták 500 millió évvel ezelőttre becsülnek, – a földön élő állatok majdnem minden alapvető törzse, – az állatok feltételezett közös ősei, – egy földtani pillanatban jött létre, melyet csupán 20-30 millió évben határoztak meg, és azóta semmi új nem jelent meg. A kambriumi robbanás, ahogyan nevezik, egyenesen elképesztő. A szivacsokról, medúzákról, férgekről, ízeltlábúakról, puhatestűekről, tüskésbőrűekről és sok más furcsa teremtményről kiderült, hogy a kambriumban hirtelen jelentek meg, minden arra mutató jel nélkül, hogy mitől származnának, sőt arra sem utalt semmi, hogy bármi közük lenne egymáshoz. Ez ellentmond a darwinizmusnak azzal az állításával, hogy minden új törzs egy előzőleg létező közös ősből jön létre hosszú idő alatt. A kambriumi robbanás homlokegyenest ellentéte a darwini fejlődéselméletnek.

Ha Darwin ma élne, azt hiszem, hogy szörnyen csalódott lenne. Kevesebb bizonyíték van elméletére napjainkban, mint amikor élt. Az emberi szem kifejlődésének lehetősége esetleg borzongással töltötte el, azonban ennél a legegyszerűbb sejt szervezete is összehasonlíthatatlanul bonyolultabb. Ennek gondolata valószínűleg idegösszeomlással járna Darwin számára!

Š 1993 Probe Ministries

 

A szerzőről

Raymond G. Bohlin a Probe Ministries elnöke. Diplomáit az Illinoisi Egyetemen (doktori, állattan), Észak-Texas Állam Egyetemén (a tudományok doktora, népesség genetika) és a Texasi Egyetemen Dallasban (a tudományok doktora, bölcsészdoktor, molekuláris biológia) szerezte. Társszerzője A biológiai változás természetes határai (The Natural Limits to Biological Change) című könyvnek, a Teremtés, evolúció és a modern tudomány (Creation, Evolution and Modern Science) főszerkesztője volt és számos cikket publikált. Dr. Bohlint a Discovery Institute’s Center a tudomány és a kultúra megújításáért 1997-98-ban és 2000-ben tudományos munkatársaként ismerte el.

A Probe anyagairól és a szolgálatról további információ kapható a Probe Ministries-nél.

http://www.ministeriosprobe.org/fldocs/kritikus-hun.html