Tasman Walker: Geológia

 

Részlet Az evolúció Achillesz sarkai (gyenge pontjai) című könyvből

5. fejezet: Geológia (154-191 oldal)   

A könyvet Robert Carter, Ph.d szerkesztette.

Kiadó: Creation Book Publishers. Második kiadás, 2014. október

Honlap: Creation.com

Írta:

Dr. Tasman Walker, a műszaki tudományok doktora, Queenslandi Egyetem, Ausztrália

A szerzőről:

Dr. Walker tapasztalatai a széniparra koncentrálódnak, mert az elmúlt évtizedek során hosszú ideig dolgozott mérnökként ausztráliai széntüzelésű erőművekben és az azokat ellátó bányákban. Ám nem elégedett meg Ph.D. fokozatával, és újból visszaült az iskolapadba, hogy további képzéseken vegyen részt, és természettudományi alapdiplomát szerzett a földtani tudományok területén, a geológiára összpontosítva. Tanult például rétegtant, kőzettant, őslénytant és geofizikát. Utána folytatta tanulmányait és ugyanezen szakterületen a mester fokozatot is megszerezte. Tas tehát nem valami nyeretlen kezdő a darwini evolúció következő Achilles-sarkának, a geológiai leleteknek az elemzése területén. Lásd: creation.com/dr-tas-walker

 

 

A fosszíliák tanúságai és a geológiai leletek

 

A „geológiai leletek” kifejezés a Föld kőzetrétegei elrendeződésének időbeli sorrendjére utal, míg a fosszilis leletekből megállapítható, hogy a növények és az egyéb organizmusok milyen módon konzerválódtak az őket bezáró kőzetekben. A kőzetek és a rétegek a geológiai evolúció eszméjéhez kapcsolódnak, míg a fosszíliák a feltételezések szerint a biológiai evolúció nyomait őrzik. A fosszíliákkal, vagyis az ősmaradványokkal az előző fejezetben foglalkoztunk, itt a geológiai leleteket elemezzük, amelyek az evolúció további Achilles-sarkát alkotják.

A „leletek”, vagy „bizonyítékok” kifejezés használata itt nagyon kényelmes, ugyanakkor félrevezető is, mert azt a benyomást kelti, hogy a kőzetek és a fosszíliák megfelelő sorrendben következnek egymás után és történelmi dokumentumként olvashatók a valós történelem bizonyítékaiként. A geológiai értelmezéseket fontosabbnak tartják, mint az ősi dokumentumokat, és ez alapvető hatást gyakorolt az emberi történelem értelmezésének módjára. Ám a kőzetek és a fosszíliák nem olvashatók úgy, mint a könyvek. Az ezekből a bizonyítékokból levezetett úgynevezett „történelem” azokra az előfeltevésekre épül, amelyeket a rétegek értelmezése során szem előtt tartottak. Egyesek számára talán meglepő lehet, de a kőzeteket gyakran a „félreérthető” jelzővel illetik, mert többféle értelmezést is alátámaszthatnak. A geológusok ezzel természetesen tisztában vannak, és sokan mulatva figyelik, amint kollégáik különféle múltbeli forgatókönyvek mellett érvelnek, miközben ugyanazt a kőzetdarabot tanulmányozzák. Talán a kedves olvasó ezt túlzásnak tartja, de kérem, hogy olvasson tovább.

 

A geológiát már régóta az evolúció szilárd alapjának tekintik. Darwin, aki eredetileg geológus volt, valójában nyíltan az akkor érvényes geológiai elméletekre építette a biológiai evolúció elméletét, különös tekintettel kortársa, Charles Lyell munkájára. Az úgynevezett geológiai leletek biztosították a sok milliárd éves „földtörténet” bizonyítékait, amelyek hihető színben tüntették fel a megfigyelhetetlen biológiai evolúciót. A hosszú korszakok nélkül az evolúció hamvába holt ötlet marad.

 

 

 

Mire alapozva utasíthatják el a tudósok a világi geológia által bizonyítottnak vélt hosszú korszakokat?

 

Miután a műszaki tudományok területén végzett kutatásaim alapján megszereztem a Ph.D. fokozatot, geológiai kérdésekkel kezdtem foglalkozni hivatásszerűen, amikor az ausztráliai Queensland elektromos iparában dolgoztam. A legtöbb erőmű feketeszén-tüzeléssel működött, és én ennek az erőforrásnak a kezelésében vettem részt. Munkaköröm részeként sok queenslandi szénbányában jártam, mert ellenőriznem kellett működésüket, és részt kellett vennem a bányászat és a kőszén-előkészítés folyamatairól folytatott megbeszéléseken.

 

Az iparban eltöltött sok év után kiterjedt geológiai tanulmányokba kezdtem. Beiratkoztam az egyetemre a természettudományi alapdiploma megszerzése érdekében, földtudományi szakon. Ez lehetővé tette számomra naprakész ismeretek megszerzését a földtudományok széles körében, például a rétegtan, a kőzettan, az őslénytan és a geofizika területén. Tanultam továbbá kapcsolódó tárgyakat, például sejtbiológiát, evolúciót, zoológiát, botanikát, csillagászatot és geomorfológiát. Az alapvégzettség megszerzése után folytattam tanulmányaimat a mester fokozat megszerzése érdekében, a földtudományok területén, ahol a geokémiát és az alkalmazott geokémiai technikákat tanulmányoztam egy rétegzett magmás benyomult kőzeten, Brisbane közelében.

 

A képzés évei alatt ráeszméltem, hogy az elterjedt nézetekkel ellentétben azok a hosszú korszakok, amelyeket a geológia elénk tár, nem a geológusok felfedezéseire épülnek, hanem azoknak a feltételezéseknek a sorára, amelyeket ebben a tudományágban több mint 150 évvel ezelőtt elfogadtak. Darwin korában ezek a feltételezések hihetőnek tűntek, kulturális szempontból vonzóak voltak, és bizonyos helyzetekben még működtek is (különösen az akkor rendelkezésre álló adatok figyelembevételével). Ám a Földdel kapcsolatos geológiai ismereteink azóta legalább az ezerszeresére növekedtek. Gyorsan kezd nyilvánvalóvá válni, hogy az uniformista feltételezések nem egyeztethetők össze a geológiai megfigyelésekkel.

 

Alapvetően át kell értékelnünk a történeti geológiát. Ez a feladat azonban annyira rémisztő, hogy a geológusok társadalma nem hajlandó szembenézni azzal a felfordulással, amelyet ez minden bizonnyal kiváltana. A különféle geológiai társaságok közös reagálása mindig is az volt, hogy cenzúrázták a szakmai vitát, és politikai nyilatkozatokat adtak ki az eltérő nézetek marginalizálása céljából.1 Ám a bizonyítékok egyre csak gyűlnek, és egyre világosabb válik, hogy itt bizony gondok vannak. A geológusok nem kerülhetik el a végtelenségig az ezekkel való szembenézést.

 

Először is vizsgáljuk meg, hogy a geológia hogyan jutott el erre a „sok millió év” álláspontra, és nézzünk meg néhányat az összegyűjtött problémás bizonyítékok közül.

 

 

 

A geológia rövid története

 

Manapság mindenfelé bizonyított tényként tárják elénk azt az elképzelést, hogy a Föld sok millió éves. Ez a gondolat bizonyos értelemben a kultúránk részévé vált. A Natural Bridge (vagyis természetes híd) nevű geológiai formációnál (Virginia, USA) elhelyezett tájékoztatás szerint ez legalább 500 millió éves. Érdemes felkeresni a kanadai Új-Skóciában a Peggy’s Cove nevű települést, ahol megtudhatjuk, hogy 800 millió évvel ezelőtt a gránitsziklák az olvadt magma állapotában voltak. Biztos vagyok abban, hogy utazás közben több tucatnyi ilyen ismertető táblával találkozhatunk. Vajon honnan származik ez az elképzelés, és mennyire lehet megalapozott?

 

A modern geológiai alapítói nem így tekintettek a világra. Az egyik első úttörő Nicolaus Steno (1638–1686) volt, akinek korai tanulmányát még ma is klasszikus műnek tekintik a geológiában. Ebben a „bevezetésben”, ahogyan saját művét nevezte, megfogalmazza a rétegtan számos alapelvét, amelyet még ma is tanítanak geológiai kurzusokon, és még ma is használnak az ezen a területen dolgozó geológusok. Ezenkívül megoldotta korának egyik nagy rejtélyét, a kőzeteken belüli egyes szilárd objektumok eredetét. Őseink hosszú időn keresztül tanácstalanul álltak ezekkel szemben. Egyes vélemények szerint ezek csak „a természet játékának” eredményei, míg mások azt mondták, hogy a kőzetek repedéseiben csapdába esett óceáni spórákból alakultak ki.

 

Néhányan még azt is felvetették, hogy ezeket az istenek helyezték oda a halandó emberek megtévesztése céljából. Anatómiai ismeretei alapján Steno felismerte, hogy ezek valaha élt állatok maradványai. Mi ezeket fosszíliáknak nevezzük. Steno kimutatta, hogy az ő korában Glossopetrának nevezett tárgyak valójában cápafogak, és úgy vélte, hogy az özönvíz során temetődtek el.

 

Steno volt a legelső személy, aki valaha is leírta egy adott földi terület geológiai történetét. Az olaszországi Toszkánában végezte el ezt a munkát, ahol akkoriban élt. Mindezt a bibliai történelem keretei között fejtette ki, és kiemelte, hogy a kőzetekben megfigyelhető időkeretek összhangban állnak az Írásokkal.2

 

Nemcsak Steno alkalmazta a bibliai kereteket tudományos tanulmányaiban. Sir Isaac Newton (1642–1727) és Johannes Kepler (1571–1630), akik többek között a gravitációval kapcsolatos felfedezéseik miatt váltak híressé, megbízhatónak tekintették a Bibliát, és aprólékosan kidolgozott bibliai kronológiákat állítottak fel, hasonlóan Robert Hooke (1635–1703) és Lazzaro Moro (1687–1764) munkásságához, akik a földrengésekről közöltek tanulmányokat. Thomas Burnet (~1635–1715) és William Whiston (1667–1752), a tudomány két további úttörője köteteket írt a Földdel és a kozmogóniával kapcsolatos elméletekről. John Woodward (1665–1728) az őslénytan területén végzett úttörő tevékenységet. Ezek a tudósok mind hittek a Bibliában, és felhasználták azt értelmezési keretként.3 Írásaik kulcsfontosságú könyvekké váltak ezen a szakterületen, amelyeket a geológiára összpontosító kutatók az 1700-as évek végén és az 1800-as évek elején tanulmányoztak. Ezek a geológiai úttörők nem tartották szükségesnek elképzelhetetlenül hosszú korszakok történetét. Ehelyett gyorsan lezajló katasztrófákról beszéltek, amelyeket összeegyeztethetőnek tartottak a Bibliával.

 

Az úgynevezett felvilágosodás korában (a 18. századtól kezdődően) megváltozott a hangnem az európai tudományos világban. Egyre többen szerettek volna eltekinteni a Bibliától, mint a tudás forrásától, és önállóan akarták felfedezni az igazságot a természetből, és önállóan akartak érvelni. Ez részben a Bibliával való visszaélésekre és a sok középkori csodára való hivatkozásra adott reagálás volt, ugyanakkor nagyon kényelmes volt azoknak a számára, aki más elképzelésekkel akartak előállni. Az volt a kor alapvető hozzáállása, hogy meg kell tisztítanunk a gondolkodásunkat az ósdi hiedelmektől, új lapot kell nyitnunk, és egyenlő esélyt kell adnunk az új elképzelések kibontakoztatásának.

 

Az volt a gond, hogy a Bibliát – megfelelő kiértékelés nélkül – egyszerűen kidobták. A tiszta deduktív megközelítési mód felszínesen nézve ésszerűnek tűnt. Elvégre ha a Biblia igaz, akkor a deduktív érvelés fel fogja tárni például a Noé-korabeli özönvíz bizonyítékait, vagy nem? Ám nagyon gyakran figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy az elméletet, az előfeltevéseket és a feltételezéseket nem lehet szétválasztani a geológiatörténet modelljeitől. Amikor fordult a kocka a felvilágosodás korában, akkor mindezt egyszerűen a szőnyeg alá söpörték.

 

James Hutton (1726–1797) skót fizikus az egyik legkorábbi tudós volt, aki új rendszert javasolt az 1700-as évek végén publikált „A Föld elmélete” című művében. Hutton gondolatait Charles Lyell (1797–1875) átvette és népszerűsítette „A geológia alapelvei” című rendkívül nagy hatású művében. Ez a könyv 1830-ban jelent meg először. Lyell képzett jogász volt, és könyve a meggyőzés mesterműve. Disszertációjának lényege, amely Hutton filozófiájának újrafogalmazása, az 1. kötet alcímében fogalmazódik meg:

„A földfelszín korábbi változásainak magyarázatára irányuló kísérlet a ma működő okokra történő hivatkozással.”

 

Érdemes megfigyelni, hogy Lyell tézise saját megfogalmazása szerint „…magyarázatára irányuló kísérlet …”. Más szavakkal: elsődleges célja nem annyira az volt, hogy beszámoljon megfigyelésekről és geológiai tényekről, hanem hogy valamilyen módon megmagyarázza ezeket. Ez tehát egy értelmezési keretrendszer.

 

Ez a keretrendszer annak magyarázatára szolgál, hogy mi történt a Földön a múltban (ezek a „korábbi változások”). Érdemes megfigyelni, hogy Lyell a múlt magyarázatára tett javaslatot „…a ma működő okokra történő hivatkozással”. Más szavakkal: amellett állt ki, hogy csak azt szabad felhasználnunk, ami geológiai szempontból ma zajlik a Földön. Például: a fagy és a jég hatására a kőzetek mállanak, a folyók elszállítják az üledéket, az óceánok mozgatják az üledéket a part mentén, a földrengések megváltoztatják a terület szintjét. Úgy érvelt, hogy ha elegendő idő állt rendelkezésre, akkor a mai okok teljes mértékben elégségesek az összes geológiai jellemző megmagyarázására, és nem kell semmiféle nagy katasztrófához folyamodnunk.

 

Ez a filozófia elutasítja a bibliai történelem figyelembevételét, mert a Biblia leír két jelentős drámai eseményt, amely ma nincs folyamatban. Egyetlen ma élő ember sem lehetett szemtanúja a globális özönvíznek, mint ahogyan a teremtés eseményeit sem láthatta senki. Lyell egyetlen kézlegyintéssel elvetette a bibliai történelemnek ezeket a kulcsfontosságú eseményeit, és nem vette ezeket figyelembe más lehetőségek között. Lyell szerint egyetlen eseménynek a magyarázataként sem használhatjuk fel a bibliai vízözönt, függetlenül attól, hogy milyen geológiai eseményt szemlélünk.

 

Ezt a gondolkodást uniformizmusnak nevezzük. E szerint az elképzelés szerint a ma működésben lévő, szabad szemmel megfigyelhető geológiai erők a felelősek a Földön megfigyelhető roppant méretű geológiai jellemzőkért. Mindezt a következő magvas mondatban fogalmazta meg: „a jelen a múlt kulcsa”. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen elképzelés működéséhez rendkívül hosszú időre van szükség, ezért kell a Földnek elképzelhetetlenül öregnek lennie. Más szavakkal: a sok milliárd év nem megfigyelés, hanem vélekedésének következménye.

 

A legtöbb mai geológus jobban kedveli az „aktualizmus” kifejezés használatát. A két elképzelés azonban annyiban hasonló, hogy az aktualizmus hívei elfogadják azt az uniformista következtetést, hogy a Föld életkora több milliárd év, de közben elfogadják, hogy ez alatt az idő alatt időnként bekövetkeztek katasztrófák. Az „aktualizmus” kifejezés valami valóságos és kézzelfogható jelenség benyomását kelti, ám ez egy nehezen meghatározható, képlékeny filozófia. A katasztrófák elfogadása annak elismerését jelenti, hogy a Földön ma megtalálható kőzetek legnagyobb része gyorsan rakódott le. Ám az öreg Föld elméletéhez való ragaszkodás felveti az idő problémáját: hova tegyék az időt, ha a kőzetekben nem lelhetők fel. Ezt az alábbiakban megtárgyaljuk, különösen a rétegek közötti sima átmeneteket.

 

A modern geológusok gyakran ennek az uniformista geológussá vált jogásznak, Lyellnek köszönhetik a hosszú korszakokkal kapcsolatos álláspontjukat, és még csak nem is tudnak róla. A jelen és a múlt közötti, látszólag örökkévaló folytonosság alapelvével Lyell olyan technikát adott a geológusok kezébe, amelynek felhasználásával kizárólag a mai kőzetek megfigyelésén keresztül kitalálhatták saját „történelmüket”. Felszabadította a geológusokat a bibliai történelem korlátai alól, amely a szemtanúk ősi dokumentumokban feljegyzett megfigyeléseire épül, és önálló bizonyítékok egész sorával támasztotta alá nézeteit. Filozófiája hatalmas mozgatóerő volt több mint egy évszázadon keresztül, de a legtöbb hétköznapi ember semmit sem tudott arról, hogy sok világi geológus továbblépett a katasztrofizmus (aktualizmus) új formája felé.

 

Lyell számára egyértelmű volt, mit akart elérni, és kollégáinak ezt ki is fejtette levelezésében. Amint elmondta, az volt a célja, hogy „felszabadítsa a [geológiai] tudományt Mózes uralma alól”.4 Nyilvánvaló, hogy ez, tehát a bizonyítékok követése, bárhova is vezetnek, nem tekinthető elfogulatlan megközelítési módnak. Sokkal inkább egy konkrét célt követett. A geológusok viszont rávetették magukat az általa kínált lehetőségre, és mind a mai napig ezt használják a kőzetek magyarázatára. Lyell uniformizmusa, amely az őt megelőző uniformisták elméleteire épült, már több mint száz éve alakítja a földtudományokkal kapcsolatos alapvető gondolkodásmódot, és a Föld nagyon magas életkora is része volt ennek az alkunak.

 

 

A hármas kötél

 

A három zsinegből font kötélhez hasonlóan Lyell filozófiáját is három fő vonulat alkotja. Az első a földtörténetről szóló bibliai beszámoló figyelmen kívül hagyása. A második annak elfogadása, hogy az összes geológiai jellemző értelmezhető lassú és fokozatos folyamatok fogalmai szerint – függetlenül attól, hogy ez mennyire valószínűtlennek vagy bonyolultnak tűnik. A harmadik pedig a geológiai jellemzők feltüntetése olyan módon, mintha hosszú időszakokra lett volna szükség a kialakulásukhoz.

 

A huszadik század második felében mindhárom vonulat elkezdett felfesleni a felhalmozódó geológiai bizonyítékok fényében. Ma már széles körben elismert tény, hogy Lyell megközelítési módját a geológiai bizonyítékok nem támasztják alá. Maguk a geológusok is kezdenek eltávolodni az „uniformizmus” kifejezéstől. A geológia valójában az evolúció egyik Achilles-sarka. Mérlegelni fogjuk az uniformizmus kötelének ezeket a vonulatait, fordított sorrendben, és először néhány olyan geológiai jellemzőt vizsgálunk meg, amelyről a geológusok azt állítják, hogy kialakulásukhoz hosszú időszakokra van szükség.

 

 

Az első szál: A geológiai jellemzőkhöz nincs szükség sok millió évre

 

Jóllehet sok geológiai jellemzőről széles körben elfogadják, hogy kialakulásukhoz sok millió évre van szükség, a legújabb megállapítások azt mutatják, hogy ez tévedés. Ez a felfogás tévútra vezette a geológusokat, és eltérítette a kutatókat a valós folyamatok megértésétől. Az alábbiakban leírunk néhányat a sok idézhető példa közül.

 

 

Fosszíliák

 

A fosszíliákat uniformista nézőpontból a ma is zajló normál folyamatok termékeként magyarázzák. A halkövületek létrejöttét gyakran úgy írják le, hogy a hal elpusztul, majd lesüllyed az óceán fenekére. Lassan beborítja a kontinenseken zajló erózió által létrehozott és a tengerbe kerülő üledék.

 

Ezt a népszerű nézetet széles körben terjesztik enciklopédiákban és tankönyvekben. Ám a geológusok Charles Darwin (1809–1882) óta felismerték, hogy a fosszilizálódás ma csak nagyon ritkán fedezhető fel. Az elhullott állatokat gyorsan megeszik a dögevők, és maradványaikat eltüntetik a környezetből a természeti folyamatok. A tengerpartok, a tavak és a vízfolyások gyorsan megtisztulnak a halott és rothadó tetemektől. Tehát a népszerű vélekedésekkel ellentétben az uniformista geológusok eljutnak oda, hogy rendellenes és katasztrófa-jellegű folyamatokhoz kell fordulniuk a fosszilizálódás magyarázata érdekében, amelyet ritka eseményként írnak le, és a „fosszília-leletek hiányosságairól” beszélnek.

 

A Földön található fosszíliák valójában szokatlan eseményekről és katasztrófa-jellegű folyamatokról beszélnek. És az a tény, hogy az összes kontinensen megtalálhatók, az említett folyamatok globális jellegére utal. Nézzünk meg néhány példát.

 

Nemzeti Dinoszaurusz Emlékmű:

Az Egyesült Államokbeli Utah államban található Douglass Quarry Nemzeti Dinoszaurusz Emlékmű látogatói több száz nagy dinoszaurusz csontot tekinthetnek meg, amik az eredeti sziklaképződményben vannak kiállítva a történelmi színhelyen.5 Vajon ma milyen feltételek és milyen környezet kellene ahhoz, hogy ennyi hatalmas szárazföldi állat maradványait eltemetődjenek ilyen vastag üledékkőzetekbe? A látogatóközpontnak van egy érdekes története arról, hogyan halt meg több száz dinoszaurusz egy szárazság következtében és hogyan temette el őket egy hatalmas árvíz. De a dínótemető egy hatalmas méretű vízi katasztrófára mutat és nem „most is folyamatban levő” okokra.6

 

Queenslandi Plezioszaurusz:

Két évtizede az ausztráliai Queenslandben egy farmer talált egy koponyát a birtokán, több száz km-re az óceántól.7 Kapcsolatba lépett a Queensland Múzeummal, és amikor a paleontológusok megvizsgálták, kiderült, hogy egy plezioszauruszhoz, egy több mint 4 m hosszú tengeri élőlényhez tartozik. Kiásták a fosszíliát, ami a hátán feküdt. Meghökkenve azon, milyen jó állapotban maradt fenn, arra következtettek, hogy egy nagy helyi katasztrófa temette be az üledékbe. A lelet ma megtekinthető a Brisbanei múzeumban, majdnem minden csontja, még az uszonyában találhatóak is megvannak. Ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas állat ilyen gyorsan eltemetődjön, hatalmas „katasztrófának” kellett történnie, ami azt jelenti, hogy valószínűleg nem csak egy helyi esemény volt.

 

A halott dinoszauruszok testtartása:

Sok dinoszaurusz-kövület és más állatok is, például a madarak felvesznek egy jellemző halott dinoszaurusz testtartást.8 Az állat nyaka és háta íves, a fej megdöntött, a farok be van görbülve és a lábak kifelé mutatnak. A kérdés, hogy miért veszik fel ezt a pózt, több mint száz éve nyugtalanítja a paleontológusokat.

 

Nem olyan régen, Marshall Faux és paleontológus kollégája, Kevin Padian a Californiai Egyetemről azt állították, hogy erre csak egyetlen magyarázat van: az agónia. Ő és más állatorvosok is megerősítik, hogy az állatok haláluk előtt (nem után) felveszik ezt a gerinc ívét hátrafeszítő pózt (opisthotonus) a központi idegrendszerben történő súlyos zavarok okozta izomgörcsök miatt. Röviden, ezt az élve eltemetés miatti oxigénhiány okozza. Egy későbbi tanulmány szerint a nyak, a hát és a farok jellemző íve nem opisthotonus, hanem egy, a gerincen végighaladó ínszalagra (ligamentum elasticum) ható nyomás miatt van. Az állatok ívének oka: fulladás. Az ínszalag, ami a szárazföldön a nyak és a farok súlyát tartja, meghajlik, ha az állat a vízben a felszínre jut.9 Mindkét magyarázat, az opisthotonus és a felhajtóerő is egy vízi katasztrófáról szolgáltat bizonyítékot, mert több ezer dinoszaurusz (és sok madár is) ebben a pozícióban kövesedett meg.

 

Medúzakövület:

Az uniformitáriánusok gondolkodásmódját követve Charles Darwin nem számított arra, hogy a puhatestű állatok is fosszilizálódhatnak. „A fajok eredete” IX. fejezetében azt mondja, egy teljesen puha szervezet nem tud fennmaradni. Ez megmagyarázza azt a gúnyolódást és hitetlenséget, ami egy tudományos konferenciát követett 1946-ban, amelyen Dr. Reg Sprigg geológus a Dél-Ausztráliai Ediacara-hegyen talált kövületeket mutatott be. Olyan mérges volt, amiért kollégái kigúnyolták, hogy visszament a lelőhelyre, összegyűjtött még háromszázat, majd Adelaidebe visszatérve megmutatta nekik.10

 

Nemrégiben James Hagadorn paleontológus és kollégái felső-kambriai korszakba besorolt medúzakövületeket találtak az Egyesült Államokbeli Wisconsinban, amik olyanok voltak, mintha egy ősi partvonalra sodródtak volna ki.11

Egy másik újabb keletű lelet Utah államban volt, ahol a geológusok három különböző fajtájú, állítólag félmilliárd éves medúzát találtak kitűnő állapotban.12 A megállapított korukkal kapcsolatban az egyetlen probléma az volt, hogy mindegyiknek van egy ma élő rokona, amelyik majdnem pont ugyanúgy néz ki, mint a megkövesedett példány, – semmit nem változtak volna az egész evolúciós folyamat során a föld többsejtű élőlényei?

 

A puhatestű élőlények fossziliáinak megmaradása minden uniformitáriusnak nagy problémát okoz.

 

Dinoszaurusz-csorda, Belső-Mongólia:

2009-ben, tudósok Belső-Mongólia13 nyugati részén egy csorda dinoszauruszt találtak eltemetve és megkövesedve. Ugyanabból az agyagpalarétegből több mint 25 dinoszauruszt ástak ki, nagyjából ugyanabba az irányba fordulva és rendkívül jó állapotban.14

 

A legtöbb állat guggoló pózban volt és, ami még meglepőbb, végtagjaik belelógtak az alattuk lévő sárba. Soknak a hátsó lába be volt hajlítva, ami azt jelezte, hogy megpróbáltak kiszabadulni. Két csontvázat úgy találtak meg, hogy az egyik a másikon feküdt ott, ahol valószínűleg elestek.

 

A vastag sárréteg, amiben az állatok csapdába estek, még puha volt, amikor felzavarták. Bioturbációnak (férgek vagy rákfélék ásásnyomának) nem volt semmi jele a sárban, ami azt jelzi, hogy a sár nem sokkal azelőtt alakult ki, hogy az állatok belesüllyedtek. Ráadásul a felsőbb rétegek nem sokkal csapdába esésük után kerültek rájuk, eltemetve őket, még mielőtt puha részeik elrohadtak volna.

Olyan hirtelen temette el a sár az állatokat, hogy néhánynak a szemében található érzékeny csontok (szklerotikus gyűrűk) is megmaradtak. A csapat úgy értelmezte a lelőhelyet, hogy „egy kifejletlen csorda katasztrofálisan elsüllyedt”15, és valóban ez történt.

 

Nem magyarázat vagy előrejelzés:

A világban mindenhol előkerülő kövületek egyre több bizonyítékkal szolgálnak azzal kapcsolatban, hogy az uniformitás nem működik. A több mint 150 éve népszerűsített filozófia nem tud sok mindent előrejelezni vagy megmagyarázni az azóta felfedezett fosszíliákkal kapcsolatban.

 

 

 

Finoman rétegzett üledékek

 

A lassú és fokozatos folyamatokat figyelembe véve a geológusok automatikusan azt feltételezik, hogy a finoman rétegzett üledékes szakaszsíkok hosszú idő alatt alakultak ki. A rétegeket rutinszerűen varvoknak hívják és állítólag mutatják az idő múlását úgy, hogy minden rétegpár egy évnyi üledéknek felel meg, hasonlóan a fák körgyűrűihez, amik az évi növekedést jelzik világos és sötét sávok váltakozásával. Mivel néhány területen több százezer réteg található (van, aki azt mondja, milliók), ezek feltehetően a Föld idős korát jelzik.

 

Ám ez az elmélet felborult a Washington állambeli (USA) St. Helens vulkán kitörésével 1980-ban. A kitörés miatt 8 méternyi finoman rétegzett üledék rakódott le egyetlen délután alatt! Más szóval, ezek a rétegek nem feltétlenül jelentenek hosszú időszakokat.

 

A laboratóriumi vizsgálatok alátámasztották ezeket az eredményeket. Guy Berthault és más kutatók laboratóriumi körülmények között vizsgálták az üledékeket különböző méretű homokrészecskéket felhasználva. Bemutatták, hogy bizonyos szemcsék keveréke folyó vízben úgy rakódik le, hogy a részecskék tulajdonsága alapján — mint például a szemcsék mérete is — kis rétegekre tagozódik.16 Megfigyelték, hogy a rétegek oldalra épültek fel a vízben, mint a sivatagi szélben a homokdűnék, és sok réteg egyszerre alakult ki, mind oldalra épülve fel a víz folyásának irányában.

 

Tehát, a hosszú korszakokkal kapcsolatos feltételezéssel szemben, a finoman rétegzett üledékeknek nincs szükségük hosszú időszakokra, hanem nagyon rövid idő alatt is létre tudnak jönni.

 

 

 

Gyémántok

 

A gyémánt a szén egy formája, ahol az atomok háromdimenziós rácsba rendeződnek, egy kemény ásványt alkotva. Széles körben elterjedt az a gondolat, hogy a gyémántok évmilliók alatt jönnek létre a föld mélyén.

 

Viszont van egy LifeGem nevű kereskedelmi társaság, amely néhány hónap alatt át tudja alakítani a szenet gyémánttá. Fel tudják használni a háziállatod maradványaiból, vagy valamelyik szeretted hajából kinyert szenet. A reklámjuk így szól: „A gyémántot, ami természetes körülmények között több millió év alatt jön létre, most nagyjából 24 hét alatt létre tudjuk hozni a szeretteidben található szénből.”

 

Egy floridai Gemesis nevű, 1966-ban alakult cég kifejlesztett egy még gyorsabb módszert a gyémánt létrehozására. Egy szénmagot helyeznek vastag, többfalú acéltárolóba és alávetik egy magas hőmérséklettel és nyomással járó folyamatnak. Négy nap múlva elkészül az új gyémánt és kiveszik a kamrából. A Gemesis jelenleg naponta 40 mesterséges gyémántot tud előállítani.

 

Ezek az új technológiák, amikkel gyémántot lehet létrehozni kísérletileg bebizonyítják, hogy nincs szükség több millió évre ahhoz, hogy egy gyémánt létrejöjjön. A gyémántok máshogy mutatnak a katasztrófára – hogyan kerültek be a földbe? Néhány geológus úgy gondolja, hogy a természetes gyémántok néhány másodperc alatt kerültek a helyükre, amikor vulkanikus kitörések hatalmas, répa formájú „csöveket”, kimberliteket hoztak létre.

 

 

 

Opál

 

Az opálok szép, több színben játszó drágakövek fehértől kezdve a rózsaszínig, türkizig, kékig és feketéig. Az opál a kovasav egy formája, ami több vízmolekulát szívott szervezetébe, mikroszkopikus gömbsorokat hozva létre, amelyek a fényt ragyogó színképekben törik meg.

 

Az az elterjedt hiedelem az opállal kapcsolatban, hogy több millió év alatt alakul ki. Ám Len Cram, aki a Dél-Ausztráliai Lightning Ridgeben kutat opálok után, régóta tudja, hogyan lehet mesterségesen létrehozni ezeket a drágaköveket. Rögtönzött laboratóriumában egy üvegbe teszi a környékről hozott üledéket és számos — általa fejlesztett — folyadékot ad hozzá. Az opál jellegzetes színe néhány hét alatt megjelenik az üledékben, és még egy kis időre van szüksége a megkeményedéshez.17

 

A kereskedelemben számos egyéb folyamatot fejlesztettek ki, amivel mesterségesen lehet opált létrehozni, ezek részletei megtalálhatóak az interneten. Az a gondolat, hogy az opálok hamar kialakulhatnak, egyre inkább terjed. A New South Walesi Geological Survey egyik, az opálok képződéséről szóló jelentése szerint:

Az opál kialakulásához szükséges idő valószínűleg hetek, hónapok kérdése és nem az elfogadott eróziós modell alapján szükséges több százezer év.18

 

A hosszú időket támogató geológiai hiedelmek támogatták a „több százezer év” ötletét. Ma már tudják, hogy a bizonyítékok inkább a „hetek-hónapok”-ra mutatnak.

 

 

 

Sztalaktitok és sztalagmitok

 

A barlangokat sokszor sztalaktitok és sztalagmitok díszítik, amik festői csúcsokat, oszlopokat formálnak és népszerű turistalátványosságok. Szinte kivétel nélkül, az idegenvezetők úgy számolnak be a barlangok díszeiről, mint amik több százezer, vagy millió évek alatt jöttek létre. Ugyanezt a történetet írják le a földrajz tankönyvek úgy, hogy a radioaktív kormeghatározás pontosan meghatározta a korukat.

 

 

Néha humoros szituáció jön létre egy barlangi túra során, amikor a vezető a sztalaktitok idős koráról beszél, közben a turista észrevesz egy friss növést a korláton, lámpaoszlopon vagy egy eldobott üdítős dobozon.

 

Amikor Gary Livesay és családja meglátogatta az elhagyott Mollie Kathleen aranybányát Coloradoban (USA), sztalaktitokat és sztalagmitokat találtak, amik a földről, a mennyezetről és a falakból nőttek ki.19 A vékony szálak üresek voltak belül és elfoglalták a bánya nagy részét, némelyikük a padlótól a mennyezetig ért.

 

Egy fából készült széken sztalagmitok helyezkedtek el. Egy kis sztalagmit egy félredobott robbanóanyagos dobozból is nőtt ki. Bizonyos helyeken ezek az oszlopok olyan sűrűn álltak, mint a börtön rácsai, vagy az orgonában a sípok. Néhányuk 2,7 m magas volt és 10-12 cm átmérőjű.

 

Ez a barlangi díszlet maximum 20 éve nő, amióta a bányászat megszűnt, és az alagutak légellátását lekapcsolták. Néhány alakzat csak 5-10 éves volt. Habár viszonylag kicsik voltak, akkor sem volt szükségük olyan sok időre, hogy elérjék a megfelelő méretet.

 

A Mollie Kathleen bánya alakzatai csak egy példa a sok közül, amik bizonyítják, hogy a sztalaktitoknak és sztalagmitoknak nincs szükségük több százezer évre, hogy kialakuljanak, ahogy sokan hiszik. A világ legtöbb barlangjában nem tudjuk, mennyi idő alatt alakultak ki a képződmények, de tudjuk, hogy közülük nagyon sok viszonylag rövid idő alatt jött létre. Ezért az egyetlen oka annak, hogy a barlangok bejárata előtt található turistaplakátokon hosszú időtartamokat írnak, az az, hogy ezeknek a jeleknek készítői fogékonyabbak a lassú és fokozatos kialakulást támogató elméletre.

 

 

 

Agyagkő

 

A földrajztudósok több mint 100 éve úgy gondolják, hogy a vizek hosszú nyugalmi időszaka kell ahhoz, hogy az iszap lerakódjon. Viszont új kutatások kimutatják, hogy az iszap a  gyorsan folyó vízben is le tud rakódni.20

 

Külön erre a célra tervezett laboratóriumi berendezéssel Juergen Schieber és kollégái kimutatták, hogy az iszapos vízben a finom részecskék sokkal nagyobb áramlási sebesség alatt rakódnak le, mint korábban gondolták.

 

Különösen finom kaolitin anyagot használtak (80%-kal finomabbat, mint a 0,005 mm-es), kálcium montmorillonitet és természetes tavi iszapot. Az elfogadott földrajzi felfogás szerint az agyagnak nem lenne szabad lerakódnia gyorsan folyó vízben. Viszont rövid idő után az iszap a csatorna alján mozgott. Schieber szerint: „Olyan magas folyási sebességnél halmozódtak fel, amire senki nem számított.”21

 

Macquaker és Bohacs ezt mondták a kutatással kapcsolatban:

Az eredmények fényében újra kell értékelnünk azt az értelmezést, miszerint minden agyagkő állóvízben rakódik le folyamatosan. Az ilyen kőzeteket általában arra használják, hogy kikövetkeztessék a múltbeli éghajlatot, az óceáni feltételeket és az orbitális változásokat.22

Ezek az iszappal kapcsolatos kutatások teljesen felborítják a régóta fenntartott földrajzi hiedelmeket és kérdőre vonják az agyagkő-üledékek korábbi értelmezéseit.

 

 

 

 

Megkövesedés

 

Egy másik régóta fenntartott hiedelem a hosszú geológiai korszakokkal kapcsolatban az, hogy a fosszíliáknak és ásványoknak több millió évig tart megkövesedni. De egy japán meleg vizű forrásnál végzett kutatás jó példája annak, hogyan tud a fa kővé válni hamarabb, mint korában gondolták.

 

Hisatada Akahane által vezetett tudósok egy kis tavat tanulmányoztak Japán szívében, ahol ásványban dús folyadék tör elő a földből és ömlik alá a peremről.23 A tudósok találtak egy természetes módon földre hullott, nem egészen 36 éves fadarabot a vízfolyásban, ami kövesedés miatt nehéz és kemény volt.

 

Kísérletként friss fadarabokat tettek a tóba. Hét év múlva a fa kővé vált és megkovásodott. Erős mikroszkóp alatt látni lehetett, hogy a kovasav megtöltötte a pórusokat a fában és betakarta a sejtfalakat.

 

Tanulmányuk bebizonyította, hogy megfelelő feltételek mellett a fa kevesebb, mint 10 év alatt kővé válhat. Sok más példa is van a gyors megkövesedésre különböző forrásokból. 24

Azt bizonyítják, hogy a földrajzkönyvek által tanított több millió évre nincs szükség ahhoz, hogy megmagyarázzák a kialakult fosszíliákat.

 

 

 

 

Szénképződés

 

Sokan azt gondolják, hogy a növényzetnek több millió évre van szüksége ahhoz, hogy szénné változzon, de ez nem így van. Egyszerű eszközökkel 1-9 hónap alatt átalakulhat. Tegyen fát egy erősen lezárt tárolóba vízzel és valamilyen katalizátorral (például agyag)! Hevítse 150˚C-ra, hogy barna kőszenet kapjon!25 Melegítse még jobban, a feketekőszénhez! Csak hő és nyomás szükséges hozzá. A hosszú időtartam nem előfeltétel.

 

 

 

 

Homokkő

 

A homokkő olyan szemcsékből álló üledékes kőzet, amit összetartó ágensek fognak össze. A szemcsék lehetnek egy másik kőzet töredékei vagy valamilyen ásvány, például kovasav vagy kálcit. Az emberek úgy gondolják, hogy hosszú időre van szükség ahhoz, hogy ez a kőzet kialakuljon, de a megfelelő körülmények között ez is gyorsan formálódhat.

 

Egy pár ezzel kapcsolatos hitét teljesen eloszlatta egy séta a tengerparton. Az ausztráliai Brisbane melletti Victoria Pointnál Chris és Sandra Barnes észrevettek egy kőzetet, ami úgy nézett ki, mint egy átlagos homokkő-darab. Ám amikor belerúgtak, meglepődve látták, hogy egy játékautó volt a belsejében. A tengerparti homok megszilárdult az autó körül. A kőzet csak 10-20 éves lehetett, de sokan azt gondolnák, sokkal idősebb, pont az olyan feltételezések miatt, miszerint az ilyen dolgok hosszú idő alatt jönnek létre.26

 

Amikor az építkezési területeken a természetes kövek nem elég szilárdak, a mérnökök észrevették, hogy az épület alapja megsüllyed és a töltés összeomlik. Hogy megoldják ezt a problémát, néhány ausztrál tudós kifejlesztett egy új kémiai eljárást, ami a laza üledéket pár nap alatt kőzetté formálja.27 A lyukacsos homokba permetezett oldatok beszivárognak az anyagba és minden szemcsén kálcitkristályokat hoznak létre. A kálcit kőkeményre fogja össze a szemcséket.

 

A reakció gyorsaságát szabályozni lehet egy és hét nap között. Ez a kutatás drámaian mutatja be, hogy a kőzetek megalakulásához nincs szükség több millió évre.

 

Természetesen az üledékek hatalmas lerakódásaihoz sok szilárdító anyag szükséges, hogy átszivárogjanak a nagy tömegen. Ezt sokan úgy értelmezik, hogy sok időre is van szükség. Viszont a lassú szivárgás várhatóan azt eredményezi, hogy az anyag egyenlőtlenül szilárdul meg, hiszen a külső rétegeket több oldat éri. Ez a kérdés még mindig vita és kísérletezések tárgya, de a gyorsan lerakódó üledék, aminek pórusait a lerakódás közben töltik be ásványgazdag oldatok, jó válasz lehet a problémára. Ez sokkal jobb magyarázat az egyenletes megkeményedésre, mint sok uniformitárius modell. Így a vastag kőzetrétegeket sem akadályozza semmi abban, hogy gyorsan megkövesedjenek, ellentétben azzal, ahogy korábban gondolták.

 

 

 

Az első csomó megoldása

 

A földrajzi folyamatoknak nincs szükségük több millió évre. Az uniformitárius kötél eme csomója megoldódik. Ha részletesen megvizsgáljuk a hosszú időszakok jelképeit – foszíliákat, gyémántokat, opálokat, stb. – kiderül, hogy nincs is szükségük sok időre, hogy létrejöjjenek. Megfelelő feltételek mellett nagyon gyorsan kialakulhatnak. Így önmagukban nem adnak okot arra, hogy elvessük a hatnapos teremtésről szóló bibliai beszámolót.

 

 

A második szál: A lassú és folyamatos elméletek nem működnek

 

Most jutunk el az uniformitárius kötél második csomójához: Lyell azt állítja, hogy a jelenleg is működő történések és folyamatok tisztázzák a bizonyítékokat. Viszont a földrajzi kutatás azt mutatja, ahogy később látni is fogjuk, hogy minden kontinensen valamilyen hatalmas katasztrófa történt. Ahogy ez a kép egyre jobban látszik, a geológusok elvesztik hitüket az uniformitásban és megpróbálnak találni egy másik elméletet. Nézzünk néhány bizonyítékot, amik arra vezettek geológusokat, hogy elfogadják a katasztrófáról szóló értelmezést.

 

 

 

Szénlelőhelyek

 

Minden kontinensen találunk hatalmas szénlelőhelyeket, amik energiával látják el modern életmódunkat. A geológusok szerint a szén mocsarakban jött létre több millió év alatt.

 

A szén jellemzői lelőhelyről lelőhelyre és bányáról bányára különböznek. Viszont nem ritka, hogy fa-, levél-, kagyló- vagy halmaradványokat találnak a repedésekben. A kőszéntelepeken gyakran található megszenesedett növényzet finom, páfrányszerű levelekkel és levéllenyomatos farönkök pikkelyes felszínnel, mint amilyenek a zsurlók és a pikkelyfák.

 

Vannak helyek, ahol a fák és a bozót fel vannak halmozódva, mintha egy kiáradó folyó mellé hordták volna. Más helyeken nagy, 20-30 m hosszú fatörzseket találtak. Általában a szénréteg két üledékréteg között található, mint például a homokkő, amit az áramló víz rak le.

 

Ha belevágnak a szénrétegbe, általában metángáz szabadul fel a frissen vágott szénből, ami azt sejteti, hogy a szén nincs több százmillió éves, mint állítják. Ennyi idő alatt arra számítanánk, hogy a nyomás alatt lévő gáz már rég elszivárgott.

 

Amikor a geológusok azt mondják, hogy a szén mocsarakban keletkezik, gyakran úgy írják le a környezetet, mint egy hatalmas, jellegtelen partmenti láp, ami több száz mérföldre terjed ki és alig emelkedik a tengerszint fölé. Miért pont mocsár? Ez az elmélet egyenesen Lyell uniformitárius filozófiájából jön. Ha a jelenlegi helyzetet vizsgáljuk, a mocsár az egyetlen hely, ahol a geológusok el tudják képzelni, hogy ilyen sok növényzet összegyűlik egy helyen. Normális esetben a növényzet felbomlik, még egy esőerdőben is. Az elmélet az, hogy az enyhén savas, oxigénmentes mocsárvíz megakadályozza a növényzetet a korhadástól.

 

A geológusok nem fogják azt mondani, hogy a növényzetet elmosta a víz, mert ahhoz egy bibliai méretű árvízre lenne szükség, ami még egy katasztrófának is túl nagy. Tehát, mivel nem tudnak elfogadni egy nagy áradást, csak a nagy mocsarak maradnak nekik. Ám nincsenek modern példáink arról, hogy a világon bármelyik mocsárban szén képződne, annak ellenére, hogy tudjuk: képes gyorsan létrejönni. Így ez a modell nélkülözi a modern példákat.

 

Más nagy problémák is vannak a mocsaras magyarázattal. Ahhoz, hogy ez igaz legyen, a mocsárnak éppen csak tengerszint felett kell lennie. Ha túl alacsonyan van: elárasztja a víz, ha túl magasan: kiszárad. Az egész területet be kell fednie, több száz mérföldön keresztül. Folyamatosan süllyednie kell, több százezer éven keresztül pontosan olyan arányban, ahogy a növényzet felhalmozódik. És végig vízszintben kell maradnia – a felszín nem dőlhet vagy hajolhat meg.

 

 

A mocsár-elméletnek egyéb problémái is vannak:

 

•          A szénrétegek alatt általában nincs termőföld, ami elvárható lenne, ha a vegetáció azon a helyen nőne.28

 

•          A szénrétegek alatti és feletti rétegek általában azt mutatják, hogy folyóvízben rakódtak le, mint például az átlósan rétegződő homokkőrétegek.

 

•          Vékony agyagsávok futnak végig a legtöbb szénen, sokszor mérföldekig nyúlva. Ilyen finom agyag nem rakódna le ennyire vékony rétegekben egy mocsárban. Ha mégis lennének finom, vékony rétegek, a földet túró élőlények, a növények növekedése és a víz mozgása eltörölné ezt a struktúrát.

 

•          A közvetlen a szénrétegek alatt és felett található fosszíliákat általában jó állapotban találják, ami azt jelzi, hogy gyorsan temetődtek el.

 

•          A szén és a felette vagy alatta található homok/hordalék élesen elhatárolódik. Ez a struktúra mocsár vagy termőföld esetén elmosódna, nem lehetne ilyen élesen megkülönböztetni.

 

•          A fa fosszíliákat gyakran függőleges irányban találják meg egy szénréteg alatt vagy  felett és néha ezen keresztül, ami arra mutat, hogy a rétegek gyorsan temetődtek el, és nem lassan, valamint folyamatosan halmozódtak fel.

 

A szénlelőhelyek már régóta sok problémát okoznak az uniformitárius filozófiának, ami a nagyméretű vízi katasztrófa ellen emel szót. Lyell óta a kézzelfogható magyarázatokat kereső erőfeszítések nem oldották meg a problémát.

 

 

 

Polisztrát fosszíliák

 

Derek Ager (1923-1993), aki sok évig a Walesi Swansea Egyetem geológia professzora volt, a lyelli uniformitás filozófiája jegyében tanult és tisztában van vele, hogy a geológiai katasztrófákkal nem szívesen állnak szóba. Ám munkássága közben rájött, hogy az uniformitás nem működik.

 

Ager két könyvet írt, amiben támogatja a katasztrofizmushoz való visszatérést.29 A The New Catastrophism (Az új katasztrofizmus) c. könyvében két, a walesi Swanseaben talált, 10 m magas fatörzs-fosszíliát mutat be példaként. amelyek szénrétegeket szeltek át. A több rétegen átvágó fák gyakoriak és ezeket poliszrát fosszilíának hívják. Ilyeneket találni az Új-skóciai Jogginsban, Ausztráliában egy szintén Swansea nevű helyen és sok más területen. Ager rájött, hogy ezek a fák nem fokozatosan, több ezer vagy százezer év alatt temetődtek el, különben a kinyúló részek elkorhadtak volna, még mielőtt az üledék megvédi ezeket. Egy gyors temetődést mutatnak. Ezzel kapcsolatban Ager ezt mondja:

 

Ha valaki a Brit Szénrétegek vastagságát 1000 méterre becsüli, ami nagyjából 10 millió év alatt alakult ki, akkor, ha feltételezzük a lerakódás állandóságát, egy 10 méteres fának nagyjából 100 000 év kellene ahhoz, hogy eltemetődjön, ami nevetséges.

Vagy, ha egy 10 méteres fa 10 év alatt temetődik el, az egymillió év alatt 1000 km-t, 10 millió év alatt 10 000 km-t jelentene (a kőszénrétegekből). Ez szintén nevetséges, és kénytelenek vagyunk azt a következtetést levonni, hogy időnként a lerakódás valóban nagyon gyorsan következett be, máskor meg hosszú szünetek szakították meg a folyamatot, akkor is, ha egyenletesnek és megszakítás nélkülinek tűnik.30

 

Tanulmányai ellenére Ager látta, hogy a földrajzi bizonyítékok a gyors lerakódásra mutatnak. Érdekes az érvelése. Felismerte, hogy a lerakódás „egyenletesnek és megszakítás nélkülinek” tűnt, de feltételezte, hogy voltak „hosszú szünetek”. Miért? Azért, hogy a több millió év elmélete megmaradjon – a bizonyíték ellenére. Bár Ager rájött, hogy az uniformitás nem működik és fel volt arra készülve, hogy kiálljon a gyors geológiai folyamatok mellett, arra nem volt felkészülve, hogy elhagyja az evolúció általános elméletéhez szükséges több millió év elméletét. A modern földrajztudósok széles körben elfogadták Ager új katasztrofizmusát, egy olyan elméletet, ami gyakran az aktualizmushoz kapcsolódik, de még mindig meg kell küzdeniük azzal a ténnyel, hogy minden bizonyíték ellenére ez egy ad hoc filozófiai álláspont.

 

 

 

Nagy kiterjedésű üledéktakarók a kontinenseken

 

Szintén figyelemre méltó geológiai jelenség az üledéktakarók, amik a kontinensek hatalmas területeit fedik be. Ezek egy óriási múltbeli kontinentális árvízre mutatnak. Valójában, ha számba vesszük az özönvíz hatásait, az egyik az, hogy a gyorsan emelkedő iszapos víz nagy kiterjedésű, nagyrészt lapos rétegeket hagy hátra kontinentális területeken; és pontosan ez a helyzet.

 

Ager azt csodálja The Nature of the Stratigraphical Record31 (A Rétegtani folyamatok természete) c. könyvében, hogy az üledékrétegek nagyon vékonyak az általuk betakart több ezer km-nyi területhez képest.

 

Megemlíti a mészkőlapokat, amik a híres Dél-angliai Doveri fehér sziklákat alkotják, és azt magyarázza, hogy ezek Antrimban (Észak-Írország) is megtalálhatóak, valamint ezt le lehet követni egészen Észak-Franciaországig, Észak-Németországig, Dél-Skandináviáig azután Lengyelországig és Bulgáriáig majd végül Törökországig és Egyiptomig. Sok más hasonló esetet is leírt, és még ezek után is ezt mondta: „Még sokkal több példa található ilyen vékony egységekre, amik fantasztikusan nagy területekre terjednek ki…”.

 

Vannak bizonyos pontok a Földön, ahol ezek a takarók megpillanthatók. Egyik az Egyesült Államokbeli Grand Canyon peremén található, ahol az ember átpillanthat a mélység felett és láthatja a falakban a horizontális kőzetrétegeket. A kanyon mindkét oldalán ugyanaz a minta található. Mivel kevés a vegetáció a környéken, a rétegek jól látszódnak és le lehet követni ezeket a látóhatárig. Valójában ezek az üledékes képződmények megtalálhatóak több ezer km-en keresztül Észak-Amerika területén, kelet-nyugat és észak-dél irányban is.32

 

Egy másik példa az Ausztráliai Sydney mellett található Echo Point, ami csodás panorámát nyújt a látogatóknak a „Három Nővérre” — egy homokkő kicsúcsosodás maradványaira, amelyek egy széles völgy szélén ingadoznak. A távoli függőleges sziklákban végig ugyanazokat az üledékes rétegeket látni, amik elnyúlnak addig, ameddig a szem ellát. Ezek a rétegek láthatatlanul is továbbmennek a föld alatt 100 km-re keletre a Csendes-Óceánba, 200 km-re északra és 200 km-re délre.33 Ezek alkotják a Sydney-medencének egy részét, egy olyan földrajzi képződményt, ahol az üledékrétegek több mint 3 km mélyre fel vannak halmozódva.34

 

A Kelet-Ausztráliának nagy részét lefedő Nagy Artézi Medence még nagyobb területre terjed ki. Különálló rétege több ezer km-re nyúlik.35

 

Ennek a medencének egyik képződménye a Hutton homokkő, egy könnyen felismerhető kőzetréteg. A medence közepén 2 km mélyen fut végig, de a szélein a felszínre tör, olyan helyeken, mint a Carnarvon Gorge Queenslandben.

 

Ezeknek az üledékes takaróknak egyik érdekes tulajdonsága az, hogy alátámasztják a gyors és hirtelen lerakódást. A legtöbb geológus úgy jellemzi a különböző rétegeket, mint amik „folyami környezetben” vagy „nagy energiájú áramlatrendszerben” rakódtak le.36 Ezek csak más kifejezések a hatalmas területeket elárasztó, gyorsan folyó, üledékkel megrakott víztömegek jellemzésére.

 

A palacsintaként egymáson fekvő, hatalmas kontinentális területeket takaró üledékrétegek arra mutatnak, hogy a múltban valami szokatlan dolog történt. Ez ellentmondásban áll Lyell filozófiájával, ami szerint a mai folyamatok elegendőek ahhoz, hogy megmagyarázzák a múltat. Ma nem látunk nagy üledéktakarókat lerakódni nagy kontinentális területeken. Ha ez történne, az ember nehezen élné túl. Ehelyett, a szedimentáció helyhez kötött és a folyók deltájára, tavak medrére és vékony partszakaszokra korlátozódik (ha éppen nem mállik szét).

Az üledékes takarók egy olyan vízi katasztrófára mutatnak, ami minden kontinensre kihatott, és amit Lyell megpróbált figyelmen kívül hagyni.

 

 

 

Rétegkimaradások

 

A következő kép, két szemmel látható geológiai képződmény találkozását mutatja a Grand Canyonban: a világos színű coconino homokkövet felül és a sötét színű hermit agyagpalát alatta. Észrevehető, hogy a kapcsolat a két képződmény között feltűnően egyenes és lapos, mégis, állítólag 12 millió év különbség van a két réteg között.

 

Ezt hívják rétegkimaradásnak. A „hiány” feletti és alatti üledékrétegek párhuzamosak, de a két réteg között több millió évet jelképező rétegek hiányoznak. A kőzetkimaradások nagy földrajzi távolságokon keresztül is folytatódhatnak.

 

Annyi év alatt, amennyit a kimaradásnak kellene jeleznie, olyan fokú eróziónak kellett volna történnie, ami nagy vastagságú üledéket töröl el. Valójában a legtöbb geológus ma azt mondaná, hogy az egész Grand Canyonnak sem kellett 12 millió év a kialakuláshoz (bár néhányuk azt mondja, hosszabb idő alatt jött létre). Ma az erózió kanyonokat és hasadékokat váj ki, egyenetlen felszínt hozva létre, de a kőzetkimaradásoknál a kapcsolat feltűnően lapos.

 

A rétegkimaradások sok helyen megtalálhatóak szerte a világon és nagyon nehéz megmagyarázni ezeket azokkal a folyamatokkal, amiket ma is megfigyelhetünk. Ha csak azokat a rétegeket vesszük figyelembe, amik a Grand Canyonban látszódnak, ott is több rétegkimaradás található, az evolúció elmélete szerint 10-100 millió év korkülönbséggel. A legtöbb ember általában nem ismeri ezt fel, amikor a követ vizsgálják, mert evolucionista módon állnak hozzá. Mégis, a kőzetkimaradásokban általában nincs idői bizonyíték! Hanem súlyos ellentétben állnak a millió-éves időkerettel, amit a földrajztudósok a rétegek lassú lerakódását támogatva hoznak fel. A kőzetkimaradások inkább arra utalnak, hogy az üledékes rétegek gyorsan alakultak ki, úgy ahogy egy katasztrofális vizes lerakódás esetén elvárható.

 

 

 

Vastag homokkő formációk

 

Amikor az uniformista geológusok felfedezték a Coconino-homokkövet, ezt a húsz méteres vastagságban látható réteget a Grand Canyon pereme alatt, azt feltételezték, hogy ez a roppant mennyiségű kvarchomok szeles sivatagi körülmények között rakódott le. Sivatagi homokdűnékként írták le a nagy keresztrétegződéseket (vagyis a homokban látható hatalmas hullámos mintázatot).

 

Azért választották értelmezési keretként a sivatagot, mert ha azt mondják, hogy a formációk vízből ülepedtek le, távol az óceántól, akkor ehhez a magyarázathoz bibliai arányú özönvízre lett volna szükségük. Ám nagyon sok bizonyíték szól amellett, hogy a Coconino-homokkő valóban vizes környezetben rakódott le.

 

A homokkő formáció beszorult olyan formációk közé, amelyek nyilvánvaló módon tengeri környezetben alakultak ki.37 Vajon milyen erők emelték fel a kontinenst az óceán vízszintje fölé, majd süllyesztették le újból sok millió év eltelte után, egymás után többször is, a billenés legcsekélyebb jele nélkül?

 

Ekkora oda-vissza váltások a tengeri és a sivatagi környezet között kaotikus tengerparti lerakódásokat eredményeztek volna a felső és az alsó érintkezéseknél, de semmi ilyesmit nem tapasztalunk. Ezenkívül egyenetlen felületre számíthatnánk a hosszú eróziós időszakok miatt, de a réteg alsó és felső érintkezései figyelemreméltóan egyenesek és simák.

 

A homokkő-lerakódások másik problémája Ausztráliában található. A Sydney közelében található Hawkesbury-homokkő kvarchomokból áll, és jellemző módon 50 méter vastag. A kiemelkedő vízszintes rétegben hatalmas keresztrétegződések láthatók.

 

Az évek során a geológusok sok különféle környezet lehetőségét is felvetették, de ezeket sorban elvetették egy újabb elmélet kedvéért:38

  • Tenger (1844)
  • Részlegesen eljegesedett (1880)
  • Sivatag (1883)
  • Sivatag és tó (1883)
  • Édesvízű tó (1920)
  • Folyó (1964)
  • Tengeri zátony és árapálydelta (1969)
  • Elfajult alluviális (1975, 1980, 1983)
  • Jéggátak végzetes átszakadása (1994)39
  • Áramlások által meghatározott folyami legyező alakú delta (2003)40

 

A környezeti értelmezések állandó változása jól szemlélteti, hogy a jelenlegi folyamatok nem alkalmasak a „homokdűne”-mintázatot tartalmazó vastag homokkő-lerakódások megmagyarázására. Az ilyen lerakódások a világon mindenütt megtalálhatók, és súlyos gondokat jelentenek az uniformizmus számára, ugyanakkor egyszerűen megmagyarázhatók, ha elfogadjuk egy nagy kiterjedésű vízi katasztrófa lehetőségét. De érdemes megfigyelni, hogy filozófiai okokból kizárják ezt a legnyilvánvalóbb magyarázatot.

 

 

 

 

Nagy magmás eredetű tartományok

 

(Képszöveg: A Columbia-folyó bazaltjainak kiterjedése)

A múltban egyes vulkánkitörések roppant nagy területeket lefedtek, ilyen például a Columbia-folyó bazaltcsoportja az Egyesült Államok északnyugati részében. Itt nem kevesebb mint 300 különálló lávafolyam mintegy 163 000 km² területet borított el ezen a vidéken, több mint 1,8 km vastagságban.  A földből feltörő láva olyan forró és folyós volt, hogy hatalmas távolságokra szétfolyt ezen a területen. Néhány helyen üledék, valamint megkövesedett fa és kavics rakódott le egyes lávafolyamok között. Az egyes folyamok olyan gyorsan követték egymást, hogy alig történt közöttük erózió. A lávaömlés leállása után a komplexum felülete erodálódott, és mély völgyek alakultak ki.41

 

Az ehhez hasonló jelenségeket nagyon nehéz megmagyarázni a Földön ma megfigyelhető lassú és fokozatos folyamatokkal. Az ilyen roppant nagy vulkanikus eredetű lerakódásokat nagy magmás eredetű tartományoknak (LIP) nevezzük. A mai vulkánokkal ellentétben az LIP-k általában a kéreglemezeken belül találhatók, nem a lemezek éleinél.

 

A hosszú időszakok mellett érvelő geológusok tanácstalanok azzal kapcsolatban, hogy az LIP-k sokkal nagyobbak42, mint a mai vulkánok. Vajon mi hozhatta létre ezt a hihetetlen mennyiségű magmát, és hogyan tudott ennyi láva ilyen rövid idő alatt kitörni? Véleményük szerint ezt köpenyáramlások idézhették elő, vagyis a forró kőzetek nagyarányú felfelé irányuló mozgása a Föld mélyéről. De ez sem oldja meg a talányt. Mi idézte elő a köpenyáramlásokat? Ma miért nem láthatunk ugyanilyen nagyságrendű köpenyáramlásokat a vulkánok alatt?

 

Az özönvíz katasztrófája azonban megadja a magyarázatot. Felfakadtak a nagy mélység forrásai, és ezt követően roppant mértékű tektonikus folyamatok zajlottak le a katasztrófa részeként: ez magyarázza meg, hogy a múltban miért tört fel ilyen hihetetlen mennyiségű izzó magma a Föld belsejéből, és miért nem láthatjuk ugyanezt ma is.

 

 

 

Gránit

 

A legtöbb ember jól ismeri a gránitot, ezt a színes kőzetet, amelyet át- meg átszőnek rózsaszín, szürke és fehér, fekete pettyes kristályok. A gránit a Föld felszínére kerül 10-20 km átmérőjű, plutonoknak nevezett formációkban. A pluton a szilárd kéregbe benyomuló, de megrekedt magma csúcsa. Sokáig úgy vélték, hogy a gránit plutonok kialakulásához és lehűléséhez irdatlanul hosszú időre van szükség.

 

Úgy képzelik, hogy az olvadt kőzet (vagyis a magma) óriási „buborékjai” összegyűlnek a földkéreg mélyében, majd évmilliók alatt lassan a felszínre emelkednek. Képzeljenek el egy olajbuborékot, amint az állóvízben a felszín felé emelkedik. Az analógia azonban nem állja meg a helyét, mert az olvadt gránit állítólag szilárd kőzeten keresztül emelkedett fel, egyetlen tornyosuló tömegben.

 

A brit Geológusszövetség Folyóiratának legújabb számaiból kiolvasható, hogy a gránitra specializálódott geológusok már régen elvetették a buborék-elméletet. A kutatás vezetője, John Clemens ezt mondta: „Valójában minden, amit az elmúlt tíz évben a gránitot létrehozó magmás tevékenységről tanítottunk, tarthatatlanná vált.”43 Egy másik szerző, W.J. Pitcher, aki hatvan éven keresztül tanulmányozta a gránitot, azt mondta, hogy az egyetlen tornyosuló tömegben összeálló magma elméletét már régóta „a józan ész elleni merényletnek” tekinti”.44

 

Más kutatókkal együtt úgy véli, hogy a magma a földkéreg hosszú repedésein és hasadékain keresztül tört fel elképesztő erejű impulzusokban, és körülbelül egy méter vastagságú teléreket alkotott, mielőtt összegyűlt volna csészealj-alakú plutonokban, kilométerekkel a felszín alatt. Egyes becslések szerint a magma felemelkedéséhez még a legnagyobb magmakamrák feltöltődéséhez is alig öt órára volt szükség.45

 

Azt is kijelentették, hogy a magmakamra olyan nagy és olyan jól szigetelt volt a földkéreg mélyében, hogy a gránit lehűléséhez szinte az örökkévalósághoz fogható időre volt szükség. De ez azt is tételezi, hogy a hőátadás a gránitban és a környező üledékekben kizárólag hővezetéssel történt, és ez a hűlési folyamat valóban nagyon lassú. A geológusok már régen felismerték, hogy a cseppfolyós anyagok (folyadékok és sűrített gázok) fontos szerepet játszottak a gránitbenyomulások kialakulásában.46 Ezenkívül a mai felfogás szerint a plutonok viszonylag vékony vízszintes kőzetrétegekben alakulnak ki, nem tornyosuló piramisokban. Így tehát a magmatömeg csökkentett vastagsága és a folyadékok által történő fokozott hűlés eredményeként a gránitbenyomulások hűlési ideje sokkal rövidebb, mint azt korábban gondolták.

 

A gránitbenyomulások kialakulásához szükséges hosszú idő melletti további érv az ásványi szemcsék durva textúrájára vonatkozott. Az érvelés szerint hosszú időre volt szükség a nagy ásványi szemcsék kialakulásához. Ha tehát a magma gyorsan hűlt le, akkor a textúra finom szemcsékből állna, mint a megszilárdult vulkanikus láva, vagy akár az obszidián.

 

De nem kizárólag a lehűlés sebessége befolyásolja a szemcseméretet. Gyakran találunk gránit-textúrát vékony telérekben. Ezek a vékony, csaknem függőleges kőzetlemezek nyilván gyorsabban hűltek le, mint a gránit plutonok, mégis tartalmaznak gránit-méretű ásványi szemcséket. Még nagyobb, 200 mm-es vagy nagyobb átmérőjű kristályok is előfordulnak a pegmatit nevű, gránitszerű kőzetben, amely szintén telérekben helyezkedik el. Más szavakkal: gyors lehűlés esetén nem feltétlenül finom szemcséjű textúra jön létre. Ezenkívül a szemcseméret viszonylag egységes az egész gránittömbben (jó példa erre a georgiai Stone Mountain), miközben az ember arra számítana, hogy a külső szélek gyorsabban lehűlnek, és ezért itt kisebb lesz a szemcsék mérete, mint az anyag közepénél.

 

Továbbá a laboratóriumi mérések szerint a plagioklász-kristályok (a gránitot alkotó kristályok egyike) alig egy óra leforgása alatt 5 mm-es nagyságra, vagyis a tipikus gránit-méretre növekednek.47

 

John Clemens gránitkutató felvetette, hogy az öreg Földben való hit már réges-régen tévútra vezette a gránittal kapcsolatos felfogásunkat. Arra a következtetésre jut, hogy a gránit azoknak a geológiai folyamatoknak a számát szaporítja, amelyek „katasztrófaszerű hirtelenséggel” zajlottak le. Ennyit a lassú és fokozatos uniformizmusról.

 

 

 

 

A lerakódott vándorkövek hatalmas távolságokat tettek meg

 

Kemény kvarcból álló kerek folyami kavicsok és vándorkövek vastag lerakódott rétegei találhatók az Egyesült Államok északnyugati és Kanada nyugati részében elterülő fennsíkokon. Ezek a kövek megfejthetetlen rejtélyt alkotnak az uniformista geológusok szemében, mert a kvarcitkőzetek legközelebbi forrása a kontinentális vízválasztónál található, 500 – 1000 km távolságra innen.48 A vándorkövek jelentős részén kerek bemélyedések láthatók, amelyek hatalmas erejű ütközésekre utalnak. Ezek az ütközések a mély vízáramlásokban következtek be, amelyek idáig sodorták ezeket a köveket.

(Képszöveg:    Forrásterületek a kontinentális vízválasztó mentén.

                         Kerek kvarcittömbök lerakódásai)

 

Egyes geológusok felvetették, hogy „ősi folyók” szállították ide a kőtömböket, de ezek az ötletek teljes mértékben életképtelenek. Dr. J.E. Allen, a Portlandi Állami Egyetem geológusa úgy véli, hogy az Oregon északkeleti részében magasodó hegyekben több helyen is felfedezett kvarcittömböket, amelyeknek átmérője az egy métert is elérheti, egy roppant nagy ősi folyam szállította oda. De még Allen is elismerte, hogy az ilyen elméletek tarthatatlanok, mert olyan hatalmas folyóra lett volna ehhez szükség.

 

Két biblikus szemléletű geológus, Peter Klevberg és Michael Oard kiszámította, hogy legalább 105 km/óra sebességgel, hatvan méteres mélységben özönlő vízfolyásokra lett volna szükség, mert csak ezek tudták volna elszállítani ezeket a kőtömböket 1000 km távolságra a kiindulási helyüktől.49 Egy ekkora vízáramlás háromszor vagy négyszer nagyobb lett volna, mint a legnagyobb mai áradások.

 

A lekerekített kvarcittömbök lerakódásai, amelyek ezen a vidéken több helyen is megtalálhatók, további példákat kínálnak, amelyeket az uniformista elméletek nem képesek megmagyarázni.

 

 

 

A második szálat szakadásig túlfeszítették

 

Lyell előre megmondta, hogy a ma működésben lévő okok teljes mértékben alkalmatlanok a még felfedezésre váró geológiai leletek magyarázatára. Lyell óta a geológusok gondosan dokumentálták bolygónk geológiai jellemzőit, és ezeket maguk is alkalmazták ezeknek a jellemzőknek a magyarázatára, a katasztrófa segítségül hívása nélkül.

 

Ma, miután százötven évig ezen az úton haladtunk, feltártunk roppant nagy területeket a Földön, és könyvtárnyi geológiai témájú könyvet, térképet és jelentést publikáltunk, a régi paradigma a szakadásig túlfeszült az ezzel ellentétes bizonyítékok súlya alatt. Nem lehet úgy magyarázni ezeket a jelenségeket, ahogyan Lyell elképzelte, és még mindig csak a felszínt kapirgáljuk. A problémákat még hosszan sorolhatnánk.

 

Warren D. Allmon, a New York-i Ithacai Paleontológiai Kutatóintézet igazgatója, valamint a Föld- és Légkörtudományok egyetemi docense a Cornell Egyetemen, Charles Lyell-ről írt cikkében ezt mondja:

 

Lyell néhány erősen megkérdőjelezhető elemmel is gazdagította a geológiát. Meggyőzött geológusokat arról, hogy… az összes múltbeli folyamat lényegében a mai sebességgel zajlott le (vagyis amelyeket a történelmi időkben megfigyeltünk). A fokozatosság elvének ez a rendkívüli mértékű eltúlzása számos szerencsétlen következményt eredményezett, ide számítva a hirtelen és katasztrófa-jellegű események elutasítását a mellettük szóló bizonyítékok ellenére is, kizárólag azért, mert ezek nem fokozatosak voltak.50

 

Derek Ager, akit korábban már említettünk, és aki korábban geológiát tanított a Swansea Egyetem Főiskolai Karán, lényegében ugyanezt mondta:

…megengedtük magunknak, hogy átmossák az agyunkat és elkerüljük a múlt minden olyan magyarázatát, amelyekhez szükség lett volna rendkívüli eseményekre, és amelyeket katasztrófa-jellegű folyamatokként írhatnánk le.51

 

Legfőbb ideje, hogy elállítsuk ezt az agymosást. Nem elég elutasítanunk az uniformizmust, hanem a sok millió éves szemléletmód bilincseitől szabadon meg kell vizsgálnunk a geológiai bizonyítékokat. Ha ezt megtesszük, azt fogjuk tapasztalni, hogy a bizonyítékokat a bibliai történelemmel lehet a legjobban értelmezni, amelyeknek elutasításáért Lyell olyan sokat fáradozott. Arra a következtetésre fogunk jutni, amelyre az özönvíz által előidézett globális katasztrófa bibliai beszámolója alapján számíthatunk.

 

 

 

A harmadik szál: A Biblia magyarázatot ad a leletekre

 

Lyell filozófiája három szálból áll. Már foglalkoztunk állításainak harmadik és második szálával, ebben a sorrendben, és megállapítottuk, hogy ezek nem illeszkednek a geológiai bizonyítékokhoz. Most visszatérünk Lyell kiindulási pontjához, az uniformista kötél első szálához, amelynek lényege a Biblia figyelembevételének elutasítása. Nem kerülhette meg ezt a kérdést, mert olyan sok geológiai előfutára támaszkodott a bibliai világképre, és ez olyan erősen a kultúra részét alkotta. Ám A geológia alapelvei című művében Lyell képes volt elutasítani a Bibliát úgy, hogy a leletekkel nem is foglalkozott. Elkerült minden komoly vitát ebben a kérdésben azáltal, hogy a bibliai beszámolót az ősi egyiptomi és indiai kozmológiával azonos műfajba sorolta. Sehol sem hivatkozott a geológiára vonatkozó bármilyen bibliai szövegre és nem vitatta meg annak jelentőségét. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta a Bibliát, mintha annak semmiféle kapcsolata nem lenne a fizikai világgal.

 

Ám a Biblia kapcsolatban áll a valósággal, mert feljegyzi a történelmet, és a történelem megértése hozzásegíthet minket a ma látható leletek értelmezéséhez. Egyes események, például az egész világra kiterjedő özönvíz rendkívül erősen vonatkozik a glóbusz geológiájára.

(Képszöveg: Fotó: wikipedia.org)

 

Nagyon sok bizonyítékot találunk arra nézve, hogy a bibliai beszámolók megbízhatóak, ide számítva a British Museum gazdag archeológiai anyagát. Egyiptomi és afrikai kiállítása jól szemlélteti, hogy hitelesek az egyiptomi élet bibliai leírásai, amikor Izrael fiai ott éltek.52 És az 57. teremben ősi táblákat láthatunk, az Amarna-leveleket, amelyek megerősítik az azzal a történettel kapcsolatos bibliai beszámolókat, amikor Józsué elfoglalta Kánanán déli részét.53 A Bibliát egyes világi archeológusok a legjobb archeológiai könyvnek nevezik, amelyre csak vágyhatunk. Vajon mi ennek az oka? Az, hogy pontosan feljegyzi a történelmet. Akkor hát miért nem bízunk más múltbeli eseményekről szóló leírásaiban, az egész Földet elborító özönvizet is ide számítva?

 

A világ különféle kultúrái által megőrzött történetek további bizonyítékokkal is szolgálnak, csak gondoljanak az egész világra kiterjedő özönvízről szóló és mindenütt megtalálható beszámolókra. Mivel csak egyetlen család élte túl a kataklizmát, amikor az emberek elszaporodtak és szétszóródtak az egész világon, akkor magukkal vitték közös történelmüket is.54

 

 

 

A geológiai oszlop

 

Geológiai értelemben azt tapasztaltam, hogy ha a Bibliából indulunk ki, akkor megtaláljuk a leletek értelmét. 1994-ben bemutattam egy geológiai modellt a 3. Nemzetközi Teremtéstudományi Konferencián, az amerikai Pittsburgh-ben.55 Eszköznek szántam a geológiai leleteknek a bibliai történelem lencséjén keresztül történő értelmezéséhez. Az évek során több más, bibliai szemléletű geológussal együtt újból teszteltem a modellt a terepen található geológiai jellegzetességekhez viszonyítva, és azt tapasztaltam, hogy bámulatosan jól működik (a modell rövid leírása megtalálható a 190–191. oldalon olvasható szövegdobozban).

 

A biblikus szemléletű geológusok között felmerülő egyik ellentmondásos kérdés arra vonatkozik, hogy mit kell gondolnunk az uniformista geológiai oszlopról. Egyes biblikus geológusok elfogadják az oszlopot egzakt, lineáris kronológiaként (de lerövidített időskálával), míg mások teljes egészében elutasítják az oszlopot. A Biblia geológiai modellje betekintést kínál ebbe a kérdésbe, mert lehetővé teszi a geológiai struktúrák osztályozását a bibliai kronológián belül.

 

Amikor Oard megvizsgálta a bibliai geológia és a geológiai oszlop közötti viszonyt, arra a következtetésre jutott, hogy megállapítható az özönvíz-geológia általános rendje, de sok kivétellel. Találkozott néhány meglepetéssel.56 Először: azok az üledékes kőzetek, amelyeket a geológiai oszlopban prekambriumi57, paleozoikus és mezozoikus kőzeteknek tartanak, az mind az özönvíz korai szakaszában kialakult kőzet (ez az „elárasztási szakasz”). Másodszor: az oszlop kainozoikumiként megjelölt rétegei lerakódhattak az özönvíz korai vagy késői szakaszában, vagy akár az özönvíz után is, attól függően, hogy hol találhatók a Földön, valamint attól függően, hogy konkrétan milyen fosszíliákat használnak fel a kainozoikumi keletkezés meghatározására. Harmadszor: az özönvízi lerakódás távolról sem lineáris, mert a rétegek nagy része az özönvíz első felében, az elárasztási szakaszban ülepedett le, amikor a vízszint emelkedett a Földön.

 

 

 

 

A bibliai geológia megoldja az uniformizmus talányait

 

Ha visszatérünk az előző szakaszban leírt geológiai jellemzőkhöz, egyszerű megoldásokat találunk azokra a problémákra, amelyeket az uniformista geológusok képtelenek megoldani. A legtöbb biblikus szemléletű geológus úgy véli, hogy az özönvíz első szakasza volt a leghevesebb, amikor a tomboló víz hatalmas mennyiségű hordalékot sodort el. Ekkor rakódott le az üledék legnagyobb része a szárazföldön, a fenti rétegeket is ide számítva.

 

A bibliai geológia elegáns magyarázatot kínál a szénlerakódásokra is. Elveti a hosszú időn keresztül mocsárban élő vegetáció gondolatát, és az özönvíz előtti környezetet hívja segítségül, amikor az áradó vizek gyökerestől kitépték és fokozatosan betemették a fákat (jóllehet ezeknek egy részét, különös tekintettel a barnaszén-készletekre, a visszahúzódó víz temethette be). Magyarázatot ad továbbá a több rétegen áthatoló, a szénrétegekben függőlegesen álló fatörzsekre, a hiányzó ágakra, fakéregre és gyökerekre. Ezek összezúzódtak és lerakódtak a növényzet többi részével együtt, és egy részük függőleges helyzetbe került a lerakódó üledékben.

 

Az özönvíz magyarázatot ad a kontinenseket lefedő roppant méretű üledékes takarókra, valamint az ezekben található kiterjedt egyenletes hézagokra (ezt parakonformitásnak is nevezik). A takarókat egész kontinensekre kiterjedő mérető áradások által előidézett gyors üledékképződés hozta létre. Az özönvíz figyelembevételével a vastag Coconino-homokkő lerakódásaiban található hatalmas keresztrétegződések vízi jellegzetességek, amelyekre számítani is lehet – nem szükséges segítségül hívni a sivatagi környezetet. A kataklizma során nem egyszerűen hatalmas mennyiségű üledék rakódott le nagyon gyorsan, hanem ezeket gyorsan be is cementezték a vízben oldott ásványi anyagok.

 

Ami a Föld hatalmas magmás tartományait illeti, nincs ezekben semmi meglepő a bibliai paradigmában. Az özönvíz során a földkéregben és a földköpenyben roppant erejű tektonikus megrázkódtatások történtek.58 Ez az oka annak, hogy a köpenyáramlások a múltban sokkal erőteljesebbek voltak, mint amit ma tapasztalhatunk. A tektonikus megrázkódtatások a hatalmas gránit-formációkra is magyarázatot adnak. Az a tény, hogy a gránittartalmú magma gyorsan jött létre és gyorsan foglalta el a helyét, roppant erejű impulzusokban, a bibliai özönvíz korai szakaszában bekövetkezett tektonikus megrázkódtatások logikus következménye.

 

És a vándorkő-lerakódások, amelyek nyilvánvaló módon hatalmas távolságból kerültek a mai helyükre, értelmet nyernek az özönvíz nézetrendszerében. A kontinensekről lefolyó víz szállította oda ezeket az özönvíz második felében.

 

 

 

A bibliai geológia magyarázatot ad a geomorfológiára

 

Masszív kontinentális méretű erózió:

Az özönvíz visszahúzódási szakaszában a vizek lefolytak a kontinensekről az egyre mélyülő óceáni medencékbe, amint a tengerfenék fokozatosan süllyedt. A levonuló vizek masszív kontinentális eróziót idéztek elő, és ezt az üledéket lerakták a kontinensek szegélyeinél. A visszahúzódó vizek magyarázatot adnak a geomorfológiával kapcsolatos uniformista talányokra (vagyis a terület lejtésére). Kezdetben a vizek keresztülfolytak a kontinenseken, oldalirányban folyamatos víztáblákban, az egyre mélyülő óceáni medencék felé. Ez vízszintesre erodálta a földfelszínt.

 

A bibliai szemléletű Roy Holt az erodozoikum nevet adta ennek a korszaknak, mert a kontinenseken lezajló hatalmas erózió jellemezte. Ez a jelenség az egész világon megfigyelhető. Az egyik jól ismert térség, amely ezeket a jellemzőket tanúsítja, a Grand Canyon. Ha megnézzük a környező vidéket, azt látjuk, hogy körülbelül 3 kilométer vastagságú üledékes anyag erodálódott a Colorado-felföldből annak a folyamatnak a során, amelyet az evolucionista geológusok a nagy lecsupaszításnak neveznek.59

 

 

 

 

Túlméretezett folyóvölgyek:

 

Amint a visszahúzódó víz mennyisége csökkent, a terület egy része a víz felszíne fölé emelkedett, és a víz nagyon széles csatornákban áramlott keresztül ezeken a térségeken. Ez a csatornákba szorított áramlás részekre tagolta a sík felföldeket és széles völgyeket hozott létre, amelyek között gyakran lapos tetejű kiemelkedések és fennsíkok maradtak. A visszahúzódási szakaszban a kontinensekről lefolyó vízáramlás kezdetben erős volt, de fokozatosan alábbhagyott, míg végül teljesen elapadt és a föld megszáradhatott.

Az özönvíz után a szárazföldön lehulló csapadék is az özönvizet elvezető völgyekben folyt le. Az özönvíz utáni folyók vízhozama azonban sokkal kisebb, mint az özönvíz során lefolyó mennyiség.

 

Az uniformista filozófia szerint a völgyek méretének meg kell felelniük az azokban áramló folyók méretének. Ezen a nézetrendszeren belül a mai folyók vájták ki a völgyeket. Ám gyakorlatilag az összes völgy sokkal nagyobb, mint a benne elhelyezkedő folyó – a geomorfológia szakértői ezt túlméretes völgynek és alulméretezett vízáramnak nevezik. Az özönvíz visszahúzódási szakasza magyarázatot ad a „túlméretes” völgyekre, az uniformizmus viszont nem.

 

 

 

Eróziós maradványok:

 

Az áradatnak ez a visszavonulási szekvenciája a Földön elszórt látványos fennsíkokra is magyarázatot ad, gondoljunk például azokra, amelyek a Monument Valley sík földjéből emelkednek ki. Ezek a fennsíkok különálló eróziós maradványok, amelyek itt maradtak a masszív vízáramlások eltávozása után. Ellentétben Lyell állításaival, a szél, az eső, a fagy és az olvadás mai folyamatai valójában pusztítják ezeket a meredek oldalú képződményeket, és kerek dudorokat és lejtős falakat alakítanak ki. Ha „a jelen a múlt kulcsa”, akkor valami nagyon másnak kellett történnie a múltban, ami magyarázatot adhat olyan formációk kezdeti kialakulására, amelyeknek kialakulása ma nincs folyamatban. Ez a „valami” az egész Földre kiterjedő özönvíz volt.

 

A visszavonuló vizek magyarázatot kínálnak arra, hogy ezeknek a fennsíkoknak miért vannak meredek oldalai, és miért láthatunk csak kicsi kőzettörmelék-kötényeket a talapzatuknál. A csatornákban áramló hatalmas mennyiségű víz szakaszában erodálódott az üledék, és a víz elszállította a területről a hordalékot. Ha végigmegyünk ezen a területen, vagy ha követjük a víz folyásirányát, nem kerülheti el a figyelmünket az erodált homok – a víz elvitte a szárazföldről, de ez nem valami csörgedező patak volt! Az ilyen jellegzetességek nem korlátozódnak a Föld egyetlen pontjára, hanem mindenhol megtalálhatók, ilyen például a Tábla-hegy a dél-afrikai Fokváros közelében. A visszavonuló özönvíz nélkül az uniformista forgatókönyvek nem képesek megmagyarázni, mi hordta el az üledéket és hagyott maga mögött ilyen sík vidéket és ilyen meredek völgyeket.

 

 

 

Víz- és léghézagok:

A táj másik bámulatos jellegzetessége az, hogy sok folyó keresztezi a hegyláncokat, ahelyett hogy megkerülné azokat, amint ezt az uniformisták elvárnák. Vízhézagoknak nevezzük azokat a szűk szurdokokat, amelyeken a folyók átfolynak. Azok a hézagok pedig, amelyekben nincs folyó, a léghézagok. A vízhézagok a világ minden kontinensén mindennapos jelenségek. A legmélyebb ilyen hézagok a Himalájában találhatók. Tizenegy folyó ered a Tibeti fennsíkon és keresztezi a hegyeket mély szurdokokon keresztül.

 

Képszöveg:     Fényképezte: Michael Oard

                        A Shoeshone-vízhézag

 

A vízhézagok nagyon gyakoriak az Egyesült Államokban, és különösen sok található az Appalache-hegységben. A pennsylvaniai Harrisburgtól északra kanyargó Susquehanna-folyó egész sor vízhézagon áthalad és átvágja magát az erodált Appalache-hegységen.

 

A biblikus geológia számára nem jelent nehézséget a vízhézagok megmagyarázása. Amikor a kontinenseket elborító áradat mély volt, keresztülfolyt a hegységeken az óceánba vezető útja során. Amint a vízszint csökkent, a térség egyes részei a vízfelszín fölé emelkedtek, és a víz lefolyt a térség alacsonyabban elterülő részeire és ott folytatódott az erózió. Az áramló víz egyre mélyebben vájta ki a vízhézagot. Miután az áradat teljesen levonult, az özönvíz után a szokásos esőből összegyűlő vízáramlások és folyók a legmélyebb ilyen jellegű hézagokban folynak le. A kevésbé mély hézagokban ma nem láthatunk folyókat, ezért ezeket léghézagoknak vagy szélhézagoknak nevezzük.

 

Az uniformista geológia tanácstalanul áll a vízhézagok előtt, de ezek könnyen megmagyarázhatók a visszavonuló özönvíz csökkenő vízszintjével.

 

 

 

A bibliai geológia magyarázatot ad a jégkorszakra

 

Az uniformista nézetrendszer nem ad magyarázatot a jégkorszakra, a bibliai történelem azonban igen. Ma a Föld felszínének mintegy 10%-át jégmezők és gleccserek borítják, de a múltban sokkal több jég volt a földön. Az erre utaló bizonyítékok között megemlíthetjük a gleccserek által kivágott különleges U-alakú völgyeket, a tillitnek nevezett lecsiszolt, összekaristolt és összetört köveket, amelyeket a jég morénahalmokba tömörített, valamint a szeszélyes rendezetlenségben elszórt kőtömböket, amelyeket az úszó jég az üledékben hagyott.

 

Amikor Louis Agassiz (1801–1873) 1837-ben bemutatta a tudósoknak a jégkorszakra vonatkozó bizonyítékait a svájci Neuchâtel-ben, a hallgatóság tiltakozott és kritizálta őt. Évtizedeknek kellett eltelnie, mire ezt a gondolatot végre elfogadták. Máig az jelenti az egyik legsúlyosabb problémát, hogy vajon mi idézte elő a jégkorszakot. Miért kezdődött el, és miért fejeződött be.

 

A hosszú korszakok mellett érvelő geológusok olyan ötletekkel álltak elő, mint például hatalmas meteoritok becsapódása, szupervulkánok kitörése, vagy a légkör szén-dioxid-tartalmában, a napsugárzás erősségében vagy a Hold keringésében bekövetkező változások. Ma a legnépszerűbb elképzelés a Milankovics-ciklusokra támaszkodik, amely szerint a Föld tengelyének dőlésszögében, valamint a Nap körüli keringési pályájában bekövetkező változások miatt körülbelül 41 000 évenként lehűlés következik be az éghajlatban.

 

Ezekkel az elméletekkel az az egyik probléma, hogy az elképzelt hatások elenyészőek, és nem idézhetnek elő kellően nagy hőmérsékleti változásokat. Ezért azt is felvetették, hogy léteznie kell valamiféle pozitív visszacsatolási mechanizmusnak, amely felerősíti a változásokat. A pozitív visszacsatolás lehetősége aggasztja a mai klimatológusokat, mert attól tartanak, hogy egy kicsi éghajlati változás hatalmas instabilitásokat idézhet elő (így tehát a globális felmelegedéssel kapcsolatos félelmek részben a földtörténet félreértésének tulajdoníthatók).

 

További problémát jelent az, hogy a lehűlt Föld nem idézheti elő jég felhalmozódását a kontinenseken. Egyszerűen csak hideg sivatagok alakultak volna ki, amilyen például a mai észak-Szibéria vagy az Antarktisz. A jég felhalmozódásához fokozott csapadékképződésre van szükség, hó és jég formájában.

 

A bibliai geológia nyilvánvaló és egyszerű magyarázatot kínál a jégkorszak kezdetére és végére.60 A pleisztocén jégkorszak a jelek szerint „geológiai szempontból nagyon későn” következett be, ami azt jelenti, hogy a globális özönvíz után került rá sor. Az özönvíz jelenti a kulcsot. Mivel katasztrófa-jellegű, tektonikus esemény volt, erőteljes vulkáni tevékenységgel járt együtt, ami a mai hőmérséklet fölé melegítette fel az óceánokat. A fúrással vett jégminták valóban azt bizonyítják, hogy az óceánok a múltban melegebbek voltak, és ezt közvetlenül a jégkorszak után időszakra helyezhetjük. Ezért párologhatott el a jég felhalmozódásához szükséges víz: a meleg óceánok fokozták a párolgást, és ez a pára hó és jég formájában csapódott le a kontinenseken.

 

Szintén az özönvíz után finom vulkáni hamu lebegett a magaslégkörben, amely visszaverte a napsugárzást, és ezért a kontinensek belső területei nyáron hidegebbek maradtak. A kontinenseken télen lehulló hó és jég nem tudott teljes egészében elolvadni a következő nyáron, tehát a jég évről évre csak gyűlt. Oard becslései szerint a jég felhalmozódása ötszáz éven keresztül tartott. Miután az óceánok lehűltek és a vulkanikus hamu kitisztult a légkörből, mintegy kétszáz évig tartott, mire a jég visszahúzódott a mai határai közé.60 Így tehát, amikor az özönvíz véget ért, a feltételek pontosan megfeleltek a jégkorszak kialakulásához.

 

Ebből a modellből sok minden levezethető. Az egyik az, hogy a Föld rendkívül stabil rendszert alkot. Éghajlata újból egyensúlyi helyzetbe került az özönvíz végén fellépő hihetetlen mértékű kitérés után. Ez hatást gyakorol a Föld éghajlati modelljével kapcsolatos gondolkodásunkra és arra is, hogy milyen válaszlépéseket kell tennünk az éghajlattal kapcsolatos aggodalmakra.

 

Az óceánok még a jégkorszak csúcsán is melegek voltak, ami megmagyarázza például a Szibéria61 éghajlatával kapcsolatos rejtélyeket.  A meleg óceánok miatt ezek a területek lakhatók voltak, ezért élhettek ezen a területen jelentős állatpopulációk meglepő változatosságban, többek között sok tízezer elefánt (gyapjas mamutok és masztodonok) a jégkorszak során, ma azonban nem.

 

A Milankovics-ciklusokra épülő magyarázatok szerint a jégkorszak feltételei körülbelül 41 000 évenként sokszor megismétlődnek. Akik magukévá tették ezt a szemléletmódot, arra számítanak, hogy ismétlődő jégkorszakokat találnak az általuk feltételezett geológiai idők során. Ezért ezek a geológusok gyorsan megmagyarázzák az olyan jellegzetességeket mint a sziklákon látható horzsolások és az üledékben található nagy kőtömbök, és azt állítják, hogy ezeket gleccserek alakították ki. Ám a legutolsó jégkorszaktól eltekintve alig négy másik jégkorszak szerepel abban a rendszerben, amelyről ezek a geológusok rutinjelleggel beszélnek: egy a devonban, egy a karbon-perm korszakban, és kettő a prekambriumban. Mindegyik állítás vitatható. Oard62 és Molén63 megvizsgálta ezeknek a feltételezett korábbi jégkorszakoknak a bizonyítékait és arra a következtetésre jutott, hogy a gleccserek miatt tévesen értelmezték a leleteket. A korábbi jégkorszakok geológiai bizonyítékai erősen eltérnek a legutolsó jégkorszak bizonyítékaitól. A legtöbb adat jobban értelmezhető gigantikus víz alatti földcsuszamlásokkal, amelyek roppant méretű üledékes mozgásokat eredményeztek az özönvíz során. A történelem legnagyobb részében a Föld szemmel láthatóan egyértelműen jégmentes volt.

 

Ugyanakkor a bibliai történelem nézőpontjából kiindulva csak egyetlen jégkorszakra számíthatunk: az özönvíz utáni időszakban, és ez alig néhány száz évig tartott, nem pedig sok százezer évig. Nem számítunk jeges viszonyokra az özönvíz során, amely létrehozta a korábbi geológiai leleteket.

 

A mi jégkorszak-értelmezésünk jól szemlélteti, hogy az uniformista és a biblikus feltételezésekre épülő modellek eltérő értelmezésekhez és következtetésekhez vezetnek, annak ellenére is, hogy ugyanazokat a leleteket vizsgáljuk. A modellek különböző okokat sugalmaznak a legutolsó jégkorszak kezdetének és végének magyarázataként. Eltérő értelmezési kereteket állítanak fel arra nézve, hogy milyen bizonyítékokra lehet számítani a geológiai leleteken keresztül. Eltérő útmutatásokat nyújtanak a földi éghajlattal és az azzal kapcsolatos jelenlegi felfogásunkhoz, hogy milyen erők működtetik az éghajlatot, mennyire stabil, és mit kell tennünk. Ami a jégkorszakot illeti, a bibliai geológiára épülő modellek jobban illeszkednek a leletekhez, és koherens betekintést kínálnak a folyamatokba.

 

 

 

A bibliai szál lerombolja az uniformuzmust

 

A hosszú korszakokban történő gondolkodás elfogadása előtt el kellett utasítani a földtörténet bibliai leírását. Ezt személyes preferencia alapján, a „csordaszellem” felhasználásával tették meg, a vonatkozó kérdések megfelelő kiértékelése nélkül. De az uniformizmus nem képes magyarázatot adni a Föld sok geológiai jellegzetességére, vagyis ideje visszatérni a szilárd alapokhoz. Ideje megfelelő módon figyelembe venni a Bibliában feljegyzett földtörténet geológiai vonatkozásait.

 

 

 

A Biblia geológiai modellje

 

A Bibliában feljegyzett világtörténet lehetővé teszi a számunkra a Föld átfogó geológiai képének megértését, amennyiben készen állunk a geológiai nyomravezető jelek észrevételére. Amikor egy-egy eseményről olvasunk, egyszerűen tegyük fel a kérdést: „Hogyan befolyásolná ez a Föld geológiáját? Mit kell ma keresnünk.” A legtöbb eseménynek nincs semmiféle hatása, míg más események roppant geológiai következményekkel járnak.

 

Ebből az elemzésből arra a következtetésre juthatunk, hogy a Földön ma megtalálható legtöbb kőzet két nagyon rövid időszak alatt formálódott ki. Az első a hatnapos teremtés hete volt, körülbelül hatezer évvel ezelőtt, amikor az egész bolygó és annak különféle ökoszisztémái létrejöttek. A második az egy évig tartó özönvíz volt, amikor a Föld egész felszíne elpusztult és átalakult. Geológiai értelemben alig történt valami a teremtés és az özönvíz közötti 1700 év során, vagy az azóta eltelt durván 4500 éves időszakban.

 

Azt látjuk, hogy inverz kapcsolat áll fent az idő és a geológia között: néhány rövid időszak nagyon sok kőzetet produkál, míg hosszú időszakok alig valamit. Ez az alábbi ábrával szemléltethető, amely összekapcsolja a bibliai időskálát az annak megfelelő kőzet-skálával.

 

Az özönvíz eseménye két szakaszra oszlik. Azt a szakaszt, amelynek során az áradat emelkedett és elárasztotta a szárazföldet, nevezhetjük elárasztási szakasznak, azt a szakaszt pedig, amikor a vízár visszahúzódott a szárazföldről az óceánba, nevezzük visszahúzódási szakasznak. A felosztás további szintje is nagyon hasznos logikai szempontból. Például a visszahúzódási szakasz is felosztható két alszakaszra. Azt az időszakot, amelynek során az áradat szintje csökkenni kezdett a kontinenseken és összeállt földrajzi szempontból folytonos víztáblákban, nevezhetjük csökkenési szakasznak. Miután a föld egy része felbukkant, a vizek szétoszlottak széles, áramló csatornákra. Nevezhetjük ezt szétoszlási szakasznak. Ugyanilyen fontos lehet a maradványok szakasza, amelynek során még mindig nagyon sok geológiai változás bekövetkezhetett, amint az üledékekből távozott a víz, amint földrengések rázták meg a felszínt, a hegyek még mindig emelkedtek, és folytatódott az erózió.

 

Az utolsó ötven év során a biblikus szemléletű geológusok nagyon sok kutatómunkát végeztek és jelentős mennyiségű irodalom gyűlt össze munkájuk nyomán. Ez azt mutatja, hogy a biblikus szemléletű történelem alapján felépített modellek megmagyarázzák a leleteket. Természetesen továbbra is felmerülnek újabb kérdések és gyakran váratlan leleteket is találnak, de erre az összes értelmezési nézetrendszer esetében számíthatunk. Ezek a rejtélyek hozzájárulnak ahhoz, hogy még inkább a kutatásra összpontosítsunk, és a problémás területek gyakran átütő erejű új meglátásokat és felfedezéseket eredményeznek. A biblikus geológusok által manapság megírt tanulmányok, valamint a kidolgozás alatt álló erőteljes modellek alapjaiban támadják az uniformizmus korábbi feltételezéseit, és azt bizonyítják, hogy a Biblia szilárdan kapcsolódik a valósághoz.

 

Hova vezet mindez?

 

Stratégiai szempontból Lyell és kortársai szigorú uniformizmusa nélkülözhetetlen volt a Föld magas életkorának megállapításához. Súlyos fenyegetést jelentett volna erre az elméletre nézve, ha a katasztrofizmusnak akár a legkisebb morzsáját is beengedik ebbe az elegybe. Ezért minden geológiai probléma ma is zajló folyamattá vált – a lassú és fokozatosan zajló folyamatokat használták fel a leletek magyarázatára, miközben jól látszott, hogy katasztrófa eredményeként jöttek létre. A tudományos kompetencia mértéke az volt, hogy képes-e valaki katasztrófákra utaló bizonyítékokat uniformista folyamatok fogalmai szerint megmagyarázni. Egyes magyarázatok rendkívül kreatívak voltak, és ezekhez még ma is ragaszkodnak, ilyenek például a szén, valamint a korábban megtárgyalt masszív, vízzel borított homoklerakódások uniformista magyarázatai. A geológiai leletek egyértelműen cáfolják az evolúcióhoz szükséges hosszú korszakokat. Mindez az evolúciós elmélet jelentős Achilles-sarkává vált.

 

A radiometriai kormeghatározás kifejlődésével és a globális rétegtani oszlopra vonatkozó „megkérdőjelezhetetlen” dátumok meghatározásával azonban csökkent a szigorú uniformizmushoz való ragaszkodás szükségessége. A geológusok elég nagy biztonságban érezték magukat a geológiai időskálával ahhoz, hogy teret engedhessenek a katasztrófának, világnézetük lerombolása nélkül. A radioaktív kormeghatározással felfedezett problémák miatt azonban helyzetük korántsem olyan biztos, mint ahogyan képzelték, és ez elvezet bennünket az evolúció következő Achilles-sarkához.

 

 

 

Hivatkozások:

1. Walker, T., The Geological Society of Australia seeks to censor creation, intelligent design and Flood geology, 27 December 2008; creation.com/gsa-censor; Walker, T., The Geological Society of London uses bully tactics, 13 May 2008; creation.com/geological-society-bully.

2. Walker, T., Geological pioneer Nicolaus Steno was a biblical creationist, J. Creation 22(1):93–98, 2008; creation.com/steno.

3. Not surprisingly, they didn’t agree with each other in all their interpretations of the rocks or the Scriptures. Nor would modern creationists agree with them on every point. But they were doing their scientific work within a Christian worldview.

4. Mortenson, T., The Great Turning Point, Master Books, Green Forest, AR, USA, pp. 225–226, 2004, citing Brooke, J., The natural theology of the geologists: some theological strata, in Jordanova, L. and Porter, R., Images of the Earth, British Society for the History of Science, Monograph 1, 1979, p. 45.

5. Strand, H., Earl Douglass and Dinosaur National Monument, National Parks Service; bridgerlandaudubon. org, accessed 6 October 2011.

6. O’Brien, J., Dinosaur disarray, Creation 34(2):28–31, 2012; creation.com/dinosaur-disarray.

7. Walker, T., Deluge disaster, Creation 26(3):28–31, 2004; creation.com/deluge-disaster.

8. Catchpoole, D., Death Throes, Creation 31(3):42–44, June 2009; creation.com/death-throes.

9. Reisdorf, A.G. and Wuttke, M., Re-evaluating Moodie’s opisthotonic-posture hypothesis in fossil vertebrates Part I: Reptiles—the taphonomy of the bipedal dinosaurs Compsognathus longipes and Juravenator starki from the Solnhofen Archipelago (Jurassic, Germany), Palaeobiodiversity and Palaeoenvironments 92:119–168, 2012. See also creation.com/featherless.

10. Fossil jellyfish greeted with derision, Creation 12(4):21, 1990; creation.com/jelly-fossils.

11. Hagadorn, J.W., Dott, R.H., and Damrow, D., Stranded on a Late Cambrian shoreline, Geology 30(2):147–150, 2002; see Catchpoole, D., Hundreds of jellyfish fossils! Creation 25(4):32–33, 2003; creation.com/jellyfossils.

12. Cartwright, P. et al., Exceptionally preserved jellyfishes from the Middle Cambrian, PLoS One 2(10):e1121, 2007.

13. Young dinosaurs roamed together, died together, Eurekalert, 16 March 2009; eurekalert.org.

14. Varricchio, D.J. et al., Mud-trapped herd captures evidence of distinctive dinosaur sociality, Acta Palaeontol. Pol. 53(4):567–578, 2008.

15. Varricchio et al., Mud-trapped herd captures evidence of distinctive dinosaur sociality, p. 570.

16. Snelling, A., Sedimentation experiments: Nature finally catches up! J. Creation 11(2):125–126, 1997; creation.com/sednature.

17. Snelling, A.A., Creating opals: Opals in months—not millions of years! Creation 17(1):14–17, 1994; creation.com/creating-opals.

18. Watkins, J.J., Behr, H.J., and Behr, K., Fossil microbes in opal from Lightning Ridge—implications for the formation of opal, Quarterly Notes 136, Geological Survey of New South Wales, June 2011.

19. Livesay, G., Mollie Kathleen’s marvellous mysteries, Creation 23(3):44–46, 2001; creation.com/molliekathleens-marvellous-mysteries.

20. Schieber, J., Southard, J., and Thaisen, K., Accretion of mudstone beds from migrating floccule ripples, Science 318(5857):1760–1763, 2007.

21. As waters clear, scientists seek to end a muddy debate, December 13, 2007; phys.org.

22. Macquaker, J.H.S. and Bohacs, K.M., On the accumulation of mud, Science 318(5857):1734–1735, p. 1735, 2007.

23. Akahane, H. et al., Rapid wood silicification in hot spring water: an explanation of silicification of wood during the earth’s history. Sedimentary Geology 169(3–4):219–228, 15 July 2004.

24. creation.com/geology#petrify

25. Hayatsu, R., McBeth, R.L, Scott, R.G., Botto, R.E., and Winans, R.E., Artificial coalification study: Preparation and characterization of synthetic mecerals, Organic Geochemistry 6:463–471, 1984.

26. Walker, T., Toy car rocks million-year belief, Creation 29(4):49, 2007; creation.com/toy-car-rocksmillion-year-belief.

27. Kucharski, E., Price, G., Li, H., and Joer, H.A., Laboratory evaluation of CIPS cemented calcareous and silica sands, Proceedings of the 7th Australia New Zealand Conference on Geomechanics, South Australia, pp. 102–107, 1996; Kucharski, E., Price, G., Li, H., and Joer, H.A., Engineering properties of sands cemented using the calcite in situ precipitation system (CIPS), Exploration and Mining Research News 7:12–14, January 1997.

28. Wieland, C., Forests that grew on water, Creation 18(1):20–24, 1995; creation.com/forest, shows that fossil ‘roots’, called stigmaria, are not in situ.

29. Ager, D.V., The Nature of the Stratigraphical Record, Macmillan, London, p. 46–47, 1987; Ager, D.V., The New Catastrophism, Cambridge University Press, p. 49, 1993.

30. Ager, D.V., The New Catastrophism, Cambridge University Press, p. 49, 1993.

31. Ager, D., The Nature of the Stratigraphical Record, MacMillan, pp. 1–13, 1973.

32. Sloss, L.L.(ed.), The Geology of North America, Vol. D-2, Sedimentary Cover—North American Craton: U.S., The Geological Society of America, ch. 3, pp. 47–51, 1988.

33. Jones, D.C. and Clark, N.R., Geology of the Penrith 1:100,000 sheet 9030, NSW Geological Survey, Sydney, p. 3, 1991.

34. Branagan, D.F and Packham, G.H., Field Geology of New South Wales, Department of Mineral Resources, Sydney, p. 38, 2000.

35. Assessment of Groundwater Resources in the Broken Hill Region, Geoscience Australia, Professional Opinion 2008/05, ch. 6, 2008; www.environment.gov.au.

36. Day, R.W. et al., Queensland Geology: A Companion Volume, Geological Survey of Queensland, Brisbane, pp. 127–128, 1983.

37. Austin, S.A., Interpreting strata of Grand Canyon, in Austin, S.A. (editor), Grand Canyon—Monument to Catastrophism, Institute for Creation Research, Dallas, TX, p. 30, 1994.

38. Jones, D.C. and Clark, N.R. (eds.), Geology of the Penrith 1:100,000 Sheet 9030, New South Wales Geological Survey, Sydney, pp. 10, 14, 1991.

39. Woodford, J., Rock doctor catches up with our prehistoric surf, The Sydney Morning Herald, p. 2, 30 April 1994.

40. Blake, P., Creationist weds Three Sisters: evidence that creationists don’t know which bed they are in, The Skeptic 24(1):49–51, 2004.

41. The total volume was more than 170,000 km³. Woodmorappe, J. and Oard, M.J., Field studies in the Columbia River basalt, Northwest USA, J. Creation 16(1):103–110, April 2002; creation.com/field-crb.

42. Often covering an area of several million km² and having a volume of lava of the order of a million km³.

43. Clemens, J.D., Granites and granitic magmas: strange phenomena and new perspectives on some old problems, Proc. Geologists’ Assoc. 116:9–16, p. 15, 2005.

44. Pitcher, W.S., Invited comment on Clemens’s ‘Granites and granitic magmas’, Proc. Geologists’ Assoc. 116:21–23, p. 21, 2005.

45. Clemens, Granites and granitic magmas, p. 14.

46. Guilbert, J.M. and Park, C.F., The Geology of Ore Deposits, W.H. Freeman and Company, New York, pp. 26–43, 1986.

47. Clemens, Granites and granitic magmas, p. 15.

48. Hergenrather, J., Noah’s long-distance travelers: Quartzite boulders speak powerfully of the global Flood, Creation 28(3):30–32, 2006; creation.com/noahs-long-distance-travelers.

49. Klevberg, P. and Oard, M.J., Paleohydrology of the Cypress Hills formation and flaxville gravel. In: Walsh, R.E. (editor), Proceedings of the Fourth International Conference on Creationism, Creation Science Fellowship, Pittsburgh, Pennsylvania, p. 373, 1998.

50. Allmon, W.D., Post gradualism, Science 262:122, 1993.

51. Ager, D.V., The Nature of the Stratigraphical Record, Macmillan, London, pp. 46–47, 1987.

52. Masters, P., Heritage of Evidence in the British Museum, The Wakeman Trust, London, pp. 98–103, 2004.

53. Masters, Heritage of Evidence in the British Museum, pp. 52–54.

54. Conolly, R. and Grigg, R., Flood! Creation 23(1):26–30, 2000; creation.com/many-flood-legends.

55. Walker, T., A Biblical geological model; in: Walsh, R.E. (editor), Proceedings of the Third International Conference on Creationism (Technical Symposium Sessions), Creation Science Fellowship, Pittsburgh, PA., pp. 581–592, 1994.

56. Oard, M., The geological column is a general Flood order with many exceptions; in: Reed, J.K. and Oard, M.J. (eds), The Geologic Column: Perspectives Within Diluvial Geology, Creation Research Society, Chino Valley, AZ, ch. 7, pp. 99–119, 2006.

57. Provided the Precambrian rocks in question are Flood-deposited rocks.

58. Baumgardner, J.R., Runaway subduction as the driving mechanism for the Genesis Flood; in Walsh, R.E. (Ed.), Proceedings of the Third International Conference on Creationism, Technical Symposium Sessions, Creation Science Fellowship, Pittsburgh, pp. 63–75, 1994.

59. Oard, M.J., The Origin of Grand Canyon Pt. IV: The Great Denudation, CRSQ 47(2):146–157, 2006.

60. Oard, M.J., An Ice Age Caused by the Genesis Flood, Technical Monograph, Institute for Creation Research, El Cajon, CA, pp. 135–149, 1990.

61. Oard, M.J., The extinction of the woolly mammoth: was it a quick freeze? J. Creation 14(3):24–34, 2000; creation.com/snapfreeze.

62. Oard, M.J., Ancient Ice Ages or Gigantic Submarine Landslides? Creation Research Society Books, Chino Valley, AZ, USA, 1997.

63. Molén, M., Diamictites: ice-ages or gravity flows?; in Walsh, R.E. and Brooks, C.L. (Eds.), Proceedings of the Second International Conference on Creationism, Creation Science Fellowship, Pittsburgh, pp. 177–190, 1990.